Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-10 / 28. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 31<«li||s*>72 VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 JULIUS 10. NO. 28. SZÁM VERHOVAY ARANYAK Hires, nevezetes fém az arany, nemcsak érték, hanem értékmérő is, mint a yard, a liter, vagy a kilogram. Benne van a csalhatatlanságba vetett bizodalom; kedves és drága még annak is a közelsége, akinek pedig talán soha sem jut belőle egy darab. Aki az amerikai magyar élet szemszögéből nézte a new yorki Verhovay Napon megjelenteket, úgy az azt a benyomást nyerte, mint amilyet kivált az emberekben az asztalra ömlő aranyhalmaznak zizegése. Az történt ugyanis, hogy a Fourt of July fellángoló jó kedvét elmosta az eső. Már az előző napon zuhogott, még pedig trópusi arányokat öltve s hogy az Independence Daynek ligetekben, parkokban s más kiránduló helyeken szokásos ünnepléseit megakassza, hullott, szitált az eső szakadatlanul julius 4-ikén. Befellegzett hát a new yorki Verhovay Nap felett is az ég, de még inkább elboritotta azoknak a tagtársaknak a homlokát, akik éjet-napot egybevéve annak a nevezetes napnak előmunkálatait nagy fáradsággal megtették. Csalódás, csüggedés volt olvasható az arcokon s lapos kézlegyintés felelt rá, ha egyikünk vagy másikunk vigasztaló szóval reményt igyekezett a rendezőség lelkében ébreszteni. Megnyugvást kereső igyekezetemben én is elmentem egészen Madáchig s idéztem Az Ember Tragédiájából azt 'az alapgondolatot, amelyet körül-szőtt ő az életnek fonalával. “Ember küzdj és bizva bízzál!” Nem volt erre a nevezetes mondásra visszaszó, de nem is kellett. Világosan kiolvashattam az irányomban táplált lekicsinylő gondolatot: “Atyus, gyengül már a kigyelmed elmeéle, ha egy kalap alatt el tudja képzelni a mindennapi csoszogós életet a Verhovay ünneprendezéssel járó felelősségekkel, keservekkel.” PIKNIK MOSTANÁBAN, mikor minden bokorra jut egy piknik, mi sem nagyon kerülhetjük el. Ámbár nem is igen akarjuk. Mert jó ám a piknik, ha jó. Még ma is emlékszünk a 7519-es Verho’vay-fiók tavalyi piknikjére, ahol akkurátusán olyan kovászos uborkát ettünk, mint hajdan Rirmbatyiben, valamelyik nyárközépi hetivásáron. Meg is kérdeztük nyomban a szerzőjét: — Mongya már, kedves Kelemen néni, honnan való kend? — Gömörbü, Serkérü, ahun az uram, — Isten nyugosztalja, — számadójuhász vót. — Kinél? — Hát, követem alásan, a Kóbor hercegnél. Ám most is csak megjött a piknik napja. Szétszólt hát Verhovay Péter Js a családban: — Aztán süssetek össze valamit, mert úgy mondta Főrendező Ábris, hogy még tán Minden glóriás fényességet nélkülözve hulldogált hát tovább New Yorkban julius 4-ikén az eső. Mosogatta az üresen kongó szálának mohosodó oldalait s lohasztotta a Verhovay Nap sikerébe vetett reményeket. Valójában nem volt pedig helye a kétségbeesett komorságnak, merthiszen tudni kellett volna velemegyütt másoknak is, hogy szükségtől, gondtól, butól-bánattól megmentő aranyak is vannak a Verhovay tarisznyákban. Piccburgbu is kapunk vendéget. Hát valamit csak össze is sütött az asszonynép. Két káré saroglyája már megtelt elemózsiával, de azért még Péternek is jutott cipelnivaló. Ő vitte ki a kacsasültet, a fehérpecsenyét, a töltöttkáposztát, a cifratortát, hájassüteményt, a cseresnyésbélest, a herőcét, a friss kenyeret, tejet, vajat, sóbagyurt túrót, a savanyúságot, zöldségfélét és egyéb apróságot. A többit már kivitték a “gyerekek.” Mégis aggodalommal nézett utánuk Nagyanyó, hogy vájjon nem-e vallanak szégyent? Az “Örökzöldben” már zengett a cigány, bizonyos Pulyka Ferkó, aki szintén csak Gömörböl váltott át az Újvilágba és elsőbben is a Kossuth nótára rántott rá, mert jól emlékezett még a régi majálisokra, ahol mindig ezzel a nótával adta meg az inditást. És hát a piknik is csak majális, — gondolta magában, — ha a fiatalság szívesebben is járja már itt a “jitterbugot”, mint a csárdást. Az öregebbje amúgy is kitart még a rezegő, hajlongó, mártogatő és kopogó mellett. És hogyne tartana ki, amikor olyan tempósan ránt alájuk Pulyka: SZÉTUGROTT A CSÁTI MÉNES, AZ ÉN RÓZSÁM JAJ DE KÉNYES. A Nap pedig ragyog, mint a “vénlegények” arca, akik a legsarkabb sarokban verik a blattot és szopogatják az amerikánus csopakit. — Hát éjjen az egylet és igya mégegyet, Berci! — Má hogyne innék, hászen huszár vótam én. — Fenéket vótá, furvézer vótá. Ha huszár letté vóna, akkor még adná egy bankót erre a nyurga királra. — Akár kettőt is, mer nekem éppeg három vóna belüle. — Mégis csak furvézer vótá. — Ejnye az áldóját! Erre aztán olyan táncba kap Berci, hogy még Pulyka is elámul. És csakugyan úgy ropja, mintha még mindig huszár volna: SZÉTUGROTT A CSÁTI MÉNES, AZ ÉN RÓZSÁM JAJ DE KÉNYES. OLYAN KÉNYES, MINT EGY MÉNES. GYERE HOZZÁM, RÓZSÁM, ÉDES. És megjövöre, kedvesen megkérdezi otthon Nagyanyó a piknikezőket: — Aztán . elég vót-e az elemózsia? TARNÓCY ÁRPÁD, Jöttek is dübörgéssel, zajjal és jó kedvet hozó hangulatban Bethlehem, Scranton, Trenton felől hatalmas búsokon; jöttek a Verhovay aranyak, öregcsontok, fiatal hajtások, jöttek a vidéki testvérek, hozták még az otthonmaradtak szivének együvé dobbanását is magukkal és mire az ünnepet méltató aktus elérkezett, mind együtt voltak a Verhovay lelkek, betöltötték a Verhovay aranyak azt a hatalmas nagyságú helyiséget, amely ürességtől kongó hangjával, kevéssel előbb még borzongásba hozta a hátakat. Valahányszor le, fel vagy megmérték a Verhovay Segély Egyletet, a nivellálásoknak alapjául főképpen azokat a vagyonokat vették, amelyek páncélszekrényekben meghúzódva várják a kamatozó kuponok levágásának idejét. Igaz, hogy a reális számításban ezek a főtényezők, de a mi Egyesületünk gazdagságában más értékek is jelentősek, sőt bizonyos tekintetekben sokkalta több erőmutatók, — becsesebbek. Ezek a Verhovay Aranyak. Nincsenek ugyan egy garmadába tolva, a nyilvánosság piacán sem mindig váltogatják. Létezésükről sok ugyan a feljegyzés és szép summát el is költöttünk már belőlük, de még mindig maradt ott, ahol a többi volt. Azért van és azért nem látható tartózkodási helyük, mert a Verhovay szivek szöveteit hintette be velük a Teremtő. Azoknak a sziveknek indulataival egyszerre ter-T
