Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1941-01-23 / 4. szám
(Verhovay v Journal) VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 JANUAR 23. NO. 4. SZÁM GYÚJTSD MEG A LÁMPÁT! AMIKOR ébredsz. — ha u^yan ébredsz. kenyeret méc a s lietsz. ha tudod, ha nem a Miatyánkját. He aztán mingvárt gyújtsd meg a lámpát. AZ EM8ER felébred és meggyujtja a lámpát. Olyan egyszerű, olyan mindennapi történés ez, hogy nem is érdemes róla beszélni. És magam se vesztegetnék rá időt most. amikor amúgy is telve van a szivem megírásra váró versezetekkel, rimes keservekkel, — ha csakugyan mindenki meggyujtaná a lámpát, aki felébred. De nem mindenki gyújtja meg, hanem inkább sötétben botorkál, amíg hozzá készül az élethez. Nyúl a pipája után és belemászik ujjával egy pohár vizbe. Aztán beletapos mezítelen lábbal a harisnyakötő jóéles csattjába. Beüti fejét az éjjeli szekrénykébe, később a falba is; szétrángatja a cipözsinórt. visszájáról köti fel a nyakkendőjét, fordítva veszi fel a mellényt, sőt még az is megesik, hogy a felesége kalapját nyomja a fejébe s amikor a szobából kilép, — nehogy felköltsön valakit. — rálép a kiskutya farkára. Hát igy. Es bizony vannak, akik még a közéleti életre is igy öltözködnek fel. Mert azt talán mindenki tudja, hogy nekünk, — Istennek hála, — már ilyen életünk is van és mindez abból származik, hogy minden amerikai magyar épp úgy kétéletü, mint a mesebeli nagymadár. Az a szélesszárnyu madár, amelyik, első életében a Salavári herceget röpítette Kártigán királykisasszonyhoz, — a második életében pedig Kártigán kisasszonyt a Salavári herceg udvarába. Mert közben az történt, hogy egy udvari méltóság, valami igennagy ágyúval, — ami akkoriban még csak sziklákat hajigáit. — agyonha jitotta a nagymadarat. Hát mondom: nekünk is ilyen kétéletünk van és mi is két életre osztottuk el a dolgainkat. Az elsőben magyar sziveket hoztunk Amerikába. A másodikban pedig, — éppen mostanában. — az amerikait küldjük Magyarországra. Es akkor sem, most sem fuvaroztuk át üresen. Akkor: bánkódás, nóta. virágillat és egyéb ilyenféle holmi volt benne. Most: féltés és az emberi élet nyugalmának, boldogságának a titka, — ahogy itt nevezik. — demokrácia. De a küldemény semmiképpen nem lehet teljes, ha nem lesz benne az egész amerikai magyarság szive-lelke. Hát ezért kezdtem a beszélgetést azzal a figyelmeztetéssel, hogy aki felébred és kész a pakolásra, gyújtsa meg a lámpát, nehogy olyan holmikat szedjen össze a szivébe, ami nem magyar szivbe való. Nagy szundikálások után bizony, némileg kellemetlen a fény, de egy kis hunyorgatás senkinek sem árt. Annál jobban lát aztán az ember és a szem. — ha jól tudom, éppen arra való, hogy lásson vele, aki láthat. Mert kétlátő szemmel aztán már az újságokat is elolvashatja a tisztelt olvasó és ezekben alaposan meg vagyon Írva mostanában, hogy minden békességre termett ember és nép nyugalma veszélyben van. És most annak jő, aki nem békére, de inkább háborúra vágyik, mert ez aztán minden veszedelem nélkül mehet akárhová. Még Magyarországra is. Es, akárhol ül meg, ne féljen attól, hogy gerlice madár kacagását fogja hallani. Hát én nem is folytatom tovább az Írást, amit amúgy Is csak úgy okulás céljából Írtam, hanem megint csak azt mondom el még, hogy: Gyújtsd meg a lámpát, mert lám: a lélek. miként a test is, — csak fényre lépked s ha nincs körülted elég világos. sötét az ország, sötét a város. TARNÓCY ÁRPÁD. Amit Meg Kellett Tennünk Magyar Testvéreinkért Dr. Hóman Bálint, a magyar kultuszminiszter két évvel ezelőtt megható és ma is megszívlelendő, szép szózatot intézett a világ minden táján szétszórva élő magyarsághoz, melyben arra kért akkor bennünket, hogy ne feledkezzünk meg szülőhazánkról és előttünk oly drága anyanyelvűnkről. “Nem kételkedem benne,” — mondotta Dr. Hóman, —■ “hogy idegenben élő magyar véreink teljes komolysággal érzik együvétartozásukat. Tudjuk, hogy az amerikai magyar sajtó és főként a Verhovay Segély Egylet mindent elkövetnek a magyar öntudat ébrentartására, elszakadt testvéreink magyar nyelvének és nemzetiségének ápolására, a magyar kultúrának velük való megismertetésére. Ezért csak azt kérjük úgy a Verhovay Egylet derék tagjaitól, valamint a külföldön és tengerentúl élő magyar testvéreinktől: szolgálják továbbra is eddigi hűséggel, magyar becsülettel és magyar munkával kenyéradó második hazájukat, de ne feledkezzenek meg a jövőben sem az elsőről és a trianoni szűk határok között és azon kívül élő magyar testvéreinkről . . .” Két esztendő óta sok minden történt, — de az elhangzott szó mindenkor elért hozzánk, ha nemzetségünk becsületéről, szülőhazánkról, vagy édes anyanyelvűnkről volt szó. Mi legények maradiunk a gáton és azok akarunk maradni most is, mikor az idők szomorú járása ugyancsak megnehezült a mi nemzetségünk fölött és nem kisebb dologról van szó, minthogy elveszíti legdrágább kincsét: szabadságát, függetlenségét! A politika boszorkánylabirintusában nem találták meg a kiutat azok, akik a világ csúfjára, bele engedték sodródni nemzetségünket a názi szégyenpocsolyába. A fe- / lelőség a kolomposokat illeti, azokat terheli. Érezzük mi ezt ideát s nem ítéljük mi el egy árva szóval sem nemzetségünket, de pálcát törünk azok felett, akik elveszítették ítélőképességüket éppen akkor, amidőn arra a legnagyobb szükség lett volna és gerinctelennek bizonyultak éppen akkor, amidőn kemény legények gyanánt ott kellett volna állaniok a gáton! j Mi tisztán láttuk, hogy mi történt 1940 november 20- ikán Bécsben abban a gyászos emlékű Belvedere-palotában. Nem kellett bő tudósítás. Bánat szállta meg a szivünket. Eszünkbe jutott a labancvilág minden szégyene. Ne cifrázzuk a szót: A MAGYAR KORMÁNY ELADTA NEMZETSÉGÜNKET. Dr. Hóman Bálint olyan szépen a lelkünkre kötötte, hogy ne feledkezzünk meg sohasem szülőhazánkról és annak szűk, trianoni határai között élő magyar testvéreinkről! Nos hát mi nem is feledkeztünk meg! Dehogy is feledkezünk meg! Gyáva, sarokbahuzódó nemzetség sohasem volt a magyar, ha az emberi jogok és a kultúrának haladása azt kívánta tőle, hogy szembeszálljon a haladásnak ellenségeivel. Mi Amerikába szakadt magyarok sem hunyhattunk szemet most, amikor a pusztításnak legádázabb módját használja fel az a törekvés, amit a tengelyhatalmaknak nevezett nemzetségek a demokráciában lelhető emberi jogok ellen folytatnak. Ez a nagyszivü ország, amelynek kapui megnyíltak előttünk, üres tarisznyával ideérkező, bevándorló magyarok előtt, a demokráciának utolsó végvára és erőssége a kerek világon. Ennek a mi uj hazánknak elnöke, Franklin D. Roosevelt, amikor általánosságban a tengelyhatalmak törekvésére felhívta az Egyesült Államok népének figyelmét, ugyanakkor közvetve hozzánk is szólt s nem vár el tő-
