Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1941-04-24 / 17. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 31 72 VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 ÁPRILIS 24. NO. 17. SZÁM ISTEN látja lelkem, soha sem vártam én el ettől a világtól, hogy valaha is igazságot osszon a magyarnak. Minek bántana hát, ha most sem teszi? Amúgy is hozzászokhatott már a magyar nép szegény kis országa a maga bus. árva sorsához. Minek a kötődés? De azért most, hogy olyan nagy bíráskodás folyik a magyar nemzet becsülete fölött, mégis csak eszembe jut eiy régi katonaének, amiben van számomra egy kis vigasztalás és — miután úgy lehet, hogy másnak is megsimogatja majd a szivét, — hát ime, ide is irom: ESTVÁN KÖTTE KOSZORÚBA, HA SZÉTHULLNA, KÖSSÜK ÚJRA. TE CSAK ÁLLJ KI, ÖREG STRÁZSA ESTVÁN ÚGY '*5 KÖRÜLJÁRJA. Bors vezér egyik hős sorjának, énekes Balassa Bálintnak a katonái énekelgették ezt a végeken, de bizonyosan énekelték már elébb is olyan katonák, akik “Estván koszorúja” körül állottak strázsát eme végeken, ahol — úgy tudom, — más “koszorúját” is hosszú századokon át strázsálta a magyar, akinek eleddig. — ha csak muszáj nem volt, — nem igen szolgáltatott még ez a világ igazságot. Ejnye, — mondom magamban, — ahogy a szegény, elmúlt magyarok látomását látom _ vájjon miféle koszorúja is volt hát “Estván királynak”? Csak nem gázoltak tán be a máséba most a magyar honvédek? És mingyárt meg is kérdezem a dolgok tudósát, aki így válaszol: — István bizony egész a Dunáig vonult le a maga gondoskodásával, ahol leginkább az Ound törzse fészkelt meg. Szerbek csak a Száván alól éltek. — Szent László, — hogy már tenger is kellett a magyarnak, — hozzáadta a koszorúhoz Dalmáciát és Horvátországot is. És ezt a koszorút meg is őrizték az árpádházi királyok. — Nagy Lajosról kár beszélni, mert az ő idejében már Halics, Moldova, Besszarábia a Havasalföld, Bulgária, Szerbia és Bosznia ií beköttetett vala a koszorúba és még a Fekete tengeren is magyar hajók ringatóztak. — Mátyás se sokkal alább adta. — No jó, igaz, hogy a 16-ik században egész fMyitráig és Iglőig felbátorkodott a török, de már Mária Terézia idején megintcsak úgy volt minden, ahogy Szent László korában. — 1848 után se lett éppen kisebb a koszorú, csak éppen hogy osztrák birtoknak nézték a bécsi ablakon át. Ám a kiegyezkedés után, megintcsak visszanyerte szemevilágát az osztrák, hogy látva lássa a koszorú magyar teljességét. — Azóta meg, mint jól tudjuk,- egész Trianonig nem volt egyéb baj a végeken, mint az, hogy a Bach korszakban — miként legutóbb — szintén vagy húsz évig szerb vajdaság vala ott. ahová most a magyar honvédség bevonult A szerb tehát mindössze negyven évig bírta azt. amit a magyar közel 800 éven át birtokolt. így mondotta ezt a tudós és én bizony, már inkább csak neki hiszek, mint a Cherrisville Evening Postnak, ahol alighanem épp úgy ismerik ezt az öreg multat, mint én ismerem vagy vágyom ismerni a Fiji szigetek históriáját És inkább elhiszem biz én azt is, hogy most is lóraült Szent István és a dunamenti romokat látva, megintcsak körüljárta a koszorút nehogy megfeledkezzen bárki magyar is Róla és a Balassa Bálint katonáinak szomorú, de mégiscsak erősen bizakodó énekéről. TARNÓCY ÁRPÁD. István mindig körüljárja*’ Amiről még ma alig írnak! Akikről a legkevesebbet írnak az újságok, azokról szeretnék most egyet-mást elmondani, mert lesz idő, hogy nagyon is sokat fogunk róluk beszélni, ha megszólal majd szivünkben az aggodalom és a könyörület, mint az első világháború folyamán is' Európában közeli és távoli rokona talán minden egyes olvasónak van s közülük sok fiatal lélek sorsa érdekelni fog bennünket, főként ha majd olyan levelek érkeznek, amilyent egyik tagtársunk már kapott is e héten... “Afrikában vagyunk egy nagy sivatag szélén, — írja a tábori lapon a katonafiu, — s talán itt maradunk. Lőttsebem már begyógyult, nem vagyok beteg és élek. üdvözlöm édes apámmal együtt az összes amerikai rokonokat.” Ismerjük az ilyenfajta kártyákat . . , Mennyi sóhajt, mennyi bánatot és mennyi tenger szenvedést hoztak azok át nem is olyan régen ... A HADIFOGLYOK ÍRÁSAI AZOK.. . HADIFOGLYOK . . . Sok, igen sok aggodalom rejlik e szó mögött s megdöbben a szivünk, mikor rájok gondolunk ... Magyar hadifogolytól ez a legelső irás, de ha a háború sokáig tart, ki tudja, mennyi jön még utána?! ... Lehet az is, hogy már a közel jövőben, egy-egy vérrokonunk sorsán aggódva, — nagy érdeklődéssel — ilyen kérdéseket vetünk majd fel: — “Mi történik a hadifoglyokkal? Törődnek-e vájjon velük? Van-e enni valójuk? Hogy bánnak velők? Megóvják-e őket a ragálytól és a lelki összeroppanástól?” ... — Az Amerikai Vörös Keresztnek és a Hadifoglyok Genfi Központi Bizottságának egy hosszú és igen érdekes jelentése, fekszik előttem, mely néhány nappal ezelőtt több amerikai világlapban megjelent. Ebből a jelentésből sok mindenre következtethetünk és vázlatosan le is fejthetjük a régi és a mostani háborúban a hadifoglyok életét. A hadifoglyok sorsa régebben azoknak kényétől-kedvétől függött, akiknek hatalmába estek. Az ókorban többnyire rabszolga sorsban élhették le hátralévő éveiket. A középkorban, vagy valamelyik mészárlás áldozatául estek, vagy gályákra kerültek. Még a “felvilágosodottnak” tartott I8-ik században is emberséges bánásmódnak számított a hadifoglyokat besorozni a többi zsoldos közé, arra kényszerítve őket, hogy hazájuk ellen harcoljanak. Helyzetük csak a nemzetközi jog fogalmának a fejlődésével tisztázódott s az 1899-es, majd az 1907-es második békeértekezlet kimondotta, hogy a hadifoglyok szomorú sorsán lehetőleg enyhíteni kell; — többek között nem kényszeríthetők vallomásra saját hadseregük, vagy hazájuk, országuk helyzetét illetőleg. Az első világháború tapasztalatai alapján aztán a hágai rendelkezéseket, az 1929-es genfi megegyezés kiegészítette és több javítást végzett rajtuk. Ha rágondolunk az első világháborúra, sok jelenet rajzolódik le lelki szemünk előtt, oly élesen, mintha mi is átéltük volna mindazt a nyomorúságot, megaláztatást, nélkülözést, szenvedést, idegőrlő egyhangúságot és kínzó sóvárgást, amiket a magyar fiuk átéltek a szibériai fogolytáborokban, a halálgarnizonokban ... Elszorul a szivünk, ha véreinknek ama szomorú kálváriájára gondolunk s nagyon is megértettük azt, hogy a vesztességlistákon az 1914- 1918 vértanúi között a hadifoglyok nyomban a hősihalottak és súlyos sebesültek után következtek. — így érthető a mi aggodalmunk is, bár magyar hadifoglyokról még alig beszélhetünk, de a mostani véres balkáni háború vagy annak későbbi fordulatai oda állítják a magyar katonákat is a háborús szenvedések elé. A Vörös Kereszt jelentése azt mondja, hogy ebben a háborúban a legtöbb hadifoglyot természetesen a németek ejtették. A norvégek és hollandok zömét már haza bocsátották, sőt számos franciának és lengyelnek tették lehetővé, hogy szabad munkát vállalhasson. A hadifoglyok ellátásának a problémája a múlt évi “összeomlás” alkalmá-
