Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-08-01 / 31. szám
(Verhoxay ^ Journal) 31 '34 VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 AUGUSZTUS 1. NO. 31. SZÁM ITT, ebben az agyforraló hőségben, ingerülten járjuk életutainkat, ami, — valljuk be egymásközt, — nem éppen a legárnyasabb és legkényelmesebb promenád. A toll, a ceruza, az ásó, a kalapács, kasza, csákány, miegyéb, majd kihull a kezünkből. És isszuk a kokakolát, a limonádét, a falmellékit vagy a fejtetőre állitott derék “disztillátát” kvartszámra. De azért, vagy éppen ezért, leizzadunk naponta vagy három bividit és patentinget. Hát hogy a csudába ne jutna eszembe az aludttej? Mert lám, úgy is lehet, hogy nem is a hőség az, ami ennyire megizzaszt, megkincz bennünket, hanem ez az egész nyakatekeri, pokolnak futó élet. A rádió- és egyéb news-okra koncentrált emberi érdeklődés. Az a szörnyű lelki nyugtalanság, amit ma már mindenkire elhoj a kelő nap, a reggeli újság, a déli “felhős kiadás”, az esti kommentátor ur és tán még a hold is, csillag is. Mert úgy rendeztük be az életünket, avagy: úgy rendezte be az életet számunkra a legfőbb rendezőség, hogy egy pillanatnyi nyugalmunk se legyen már s hogy ne jó, aludttejnevelő hűvös pincéket építsünk a házunk ulá, hanem bombamentes, hevítő fedezékeket. Hát hogyne jutna eszembe az aludttej? Mert, nézzük csak, hogy is volt az régen? Hogy is volt odaát? A tekintetes ur, akármilyen hőség is volt a magyar búzamezőn, kiment foglyász-i. Ilyenkor anyányi már a fogolycsirke és bizony jó az lencsepürével! Jó no. Érdemes egykicsit utána járni. A Lord után (no nem a kegyelmes angol lord után, aki után eleddig jártunk) hanem a vizslája után, amelynek szimatján rendesen össze lehetett ám szedni egy aggatórava’ó fogolymadarat. És a tekintetes ur, délfelé, benézett a juhászlakba, ahol persze, asszony is volt: — Hej, szép juhászné, kedves egylelkem, vóna-e egy kis aludttej? A plébános ur, jóbő nyári reverendában, kiült a lugasba és a hosszuszáru pipa előtt, szép tempósan bekanalazott egy tányér aludttejet. És nyugalmat. A grőfkisasszonyok bricskára ültek és egyrakásban lepték meg a kerülőházat, hogy akad-e egy kis aludttej? A mezőn dolgozó drága magyar nép vidáman izzadt, vágta a rendet vagy hordta a termést és várta az órát, amikor hűvösön nevelt és hűvösen tartott pompás aludttejjel megérkeztek a menyecskék. És András gazda olyant törölt a bajuszán eme jóérzéstől, hogy akár az egész buzásszekeret vállra kapta volna felfrissült nagyerejével. És hát nekünk is van ilyen szép, aludttejes emlékünk, ugy-e, kedves Verhovay testvérek, akik zarándokuton jártunk vala otthon, Magyarországon. így valahogy, augusztus havában. Ültünk az árnyas lombok alatt s amíg előttünk “napmelegtöl égett a kopár, szik sarja”, boldogan kanalaztuk a magyar fagylaltot, amit rózsáskendős lány vagy menyecske, harmatos zöldköcsögben hozott elő a pince hűvöséből. Ahol: szőlölevelek közt sárgul a vaj és megalszik a béke, a nyugalom, no meg a hüsülésre szánt magyar tej. Vájjon mért nincs itt aludttej? Harmatos köcsögben, félarasznyi tejföllel? Nyugtató örömmel? A jó Isten tudja! Talán csak nem azért, hogy mellettünk, körülöttünk, agyonhaj szolt emberek körül, már a tej sem alhat nyugodtan? Mert az szent igaz, hogy egyszer, — jaj. de régen is volt már! — azt mondta nekem édes jó anyám: — Ha aludttejet akarsz uzsonnára, kisfiam, akkor légy csendesen, mert máskép nem alszik el a tej. TARNÓCV ÁRPÁD. A VILÁGHÁBORÚ Akit a mostani európai és ázsiai háború visító, bömbölő vértengeréből csak az egymást követő napi események érdekelnek és gondolkodás nélkül nyeldesik a háborús hírek szenzációtcsillapitó piluláit, azok nem is gondolnak arra, hogy a mostani történések egész Európát, sőt talán Ázsiát is átfogják formálni. Minden jövőbe látó embernek ugyanis az a véleménye, hogy ha háború valaha uj korszak kezdetét jelentette az emberiség történetében, úgy a mostani kétségtelenül ezt fogja jelenteni a kimenetelében és vagy zárköve lesz egy sok nyugtalanságban, uj életformák, uj állami és népi alakulatok keresésében jelentkező — aránylag fiatal — törekvéseknek, vagy sírköve lesz mind annak, amit napjaink történelmének nevezünk, hogy aztán ezen a sirkövön túl, útjaiban még eléggé fel nem tárt, tehát bizonytalan, próbálkozó uj élete kezdődjék a müveit emberiségnek. Mindezek azért jutnak most eszembe, mert mikor e sorokat irom, pontosan 26 esztendő telt el az első emlékezetes viláágháboru kitörése óta. Huszonhat esztendő aránylag csekély idő a népek történetében s ime itt van a második világháború is! Évekkel ezelőtt még azt hangoztatták, hogy az osztrák-magyar trón akkori várományosának meggyilkolása idézte elő a háborút, amely a Szerbiának megküldött ultimátummal vette kezdetét. Az oknyomozó világtörténelem azonban ma már mást mond s a sarajevoi véres incidenst csak epizódnak tekinti. Miklós, az oroszok nagyhatalmú cárja 1914 julius 30- ikáról 31-ikére virradó éjjel általános mozgósítást rendelt el. A világháború előkészületei között ez volt a legdöntőbb pillanat s minden, ami ezután történt, ennek a következménye. Az események: a német hadüzenet Oroszországnak és Franciaországnak, az angol hadüzenet Németországnak, egymásba vágnak, mint valami szörnyű gépezet fogaskerekei s a nagy összeütközés bekövetkeztét nem tudta feltartóztatni emberi erő és hatalom! Egyik kiváló amerikai történészünk: Fay Sidney Bradshaw, azt Írja' hogy Európa felelős államférfiai sok mindent elkövettek, ami háborúba vezetett, de nem'követtek el semmit sem, ami a háború kitörését megakadályozta volna. Ebben sok igazság van, de a valóságban sokkal nagyobb és mélyebb okok idézték elő az európai emberiség nagy tragédiáját. A világháború, akárcsak a most dúló ikertestvére, egy hosszú, több évtizedes általános politikai fejlődésnek volt a logikus befejeződése. Benne van az emberi természetünkben, hogy minden rosszért embereket igyekszünk felelőssé tenni, ami legkönnyebb. Pedig a rosszat nem mindig ember intézi. Vannak nehezen kikutatható, mély okok, elháríthatatlan adottságok s az ember maga gyakran csak “eszköz, puszta báb.” Az állandóan szított ellentétek, a folyton élesztett nemzeti hiúság, a megértés hiánya, a nyers érdekek mind részesek a nagy katasztrófa felidézésében. Döntő része volt annak is, hogy Oroszország 1904—5-ben csúfos vereséget szenvedett a mandzsuriai mezőkön s akkor, — éppen úgy mint most, — rávetette magát a Balkánra, hogy elvesztett presztízsét visszaszerezze. Végzetes szerencsétlensége volt a világnak az, hogy az 1912-iki Haldane-féle angol misszió kudarccal végződött és Angliának nem sikerült Németországgal megegyeznie. Akik megfigyelték a negyven év előtti eseményeket, azok azt láthatták, hogy 1900 óta a nemzetek versenye a hatalmi csoportok egymásra féltékenykedő versenyévé változott és ezek a hatalmi csoportok egyre fokozva a fegyverkezést, az 1909-ikl annexió óta, mint két ellenséges tábor állottak szembe egymással. “Az európai egyensúly — Írja egyik kiváló _____________________- - - - - ----------------------wa„ z.—í— A L II II T I E J
