Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-10-31 / 44. szám
1 TWO SECTIONS VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 OKTÓBER 31 NO. 44. SZÁM SZELEK sirongnak, eső permetez. Halottak élő éjszakája ez. Zokogva sir be szobám ablakán Mintha a sírok szivét hallanám. Ez az éjszaka járt egy dombtetőn. Aranylombokon alvó temetőn, Aranylombok közt múló halmokon S harangon kongó égi dalokon. Ez az éjszaka járt kendőn, subán, A busán lengő szent zászlók után, Sorján, mogorván pergő olvasón És minden fejfán, frissen, korhadón. A pap gyolcsingén, kántor-rigmuson Az aranyszívű bádog-Krisztuson, A könnyes bokron, koldusbotja fán, Ember gyászán és Isten bánatán. HALOTTAK NAPJÁN Nem a véletlen, hanem a mindennel rendelkező Sorsnak a végzete, hogy a Verhovayak Lapjának ez a száma éppen HALOTTAK NAPJÁN jelenik meg s akik még a múltnak emlékezetén találunk az életben gyönyörűséget, vagy bánatot, kik a múltnak bizonyos vonatkozásaiban még ma is benne élünk, szeretnénk az emlékezettől ösztönözve gyertyát gyújtani, a megemlékezésnek fényét rávetni azoknak sírjára, akiket élőnkbe állít most Halottak Napja... Amidőn a szeretetnek lángjait gyújtogatjuk azoknak sírja fölött, akik nekünk kedvesek voltak s az emlékezetük áldott, észrevesszük a világ történéseiben, hogy nemcsak a mi lelkűnkben ébred fel kedveseinknek emlékezete, hanem a vérségi rokonság lebilincselő érzése némely szivekben nem pislogó gyertyalángot, hanem hatalmas fáklyafényt tud vetni az elhalt szülőnek sírjára, a kedvesnek nyugvóhelyére... AMERIKA egyik legjobb napilapjában olvastuk a minap, hogy Kinában egy Tuntchingiu (Tuncsingju) nevű fiatal kínai földmives három teljes esztendőt töltött remeteségben a szülei sírjai mellett és ahogy most visszatért szülővárosába, nagy tisztességgel fogadták, nevét pedig maga a városi elöljáróság “Saoce”-re változtatta, ami magyarul annyit jelent: “Fiúi Kegyelet.” Akinek van valahol, valamelyik temetőben egy drága sirja, melynek hantjai alatt a legszeretőbb szivek porladoznak, azok megértik azt a Tuncsingjut, mert azok maguk is érezték már azt a szomjas vágyat: ott lenni annál a sírnál, leborulni rá, elpanaszolni mindent, amivel az élet bánt és gyötör minket... s hallgatni a sírból feltörő misztikus hang vigasztaló, bátorító, tanácsadó suttogását és a tehetetlen szeretet buzgólkodásával ápolni a sirhalom virágait ... Mást úgysem adhat az élet a halottaknak ... BENNÜNKET VÁNDOR MAGYAROKAT messze, nagyon messze elsodort szeretetteink sírjától az élet hullámverése ... Ezren és ezren vagyunk, akik még egy pillanatra sem borulhatunk le legdrágábbjaink porai fölé ... Sokan talán — sohasem! ... Sőt mindennapi munkánk és gondunk, valamint száz, meg száz egyéb hulláma az életnek, még itt is egyre messzebb és messzebb sodorja életünket attól a csöndes kis szigettől — ott a temetőben... így aztán szinte csodálkoznunk kell azon, hogy vannak emberi lelkek, akik együtt tudnak élni drága halottaikkal, folytatni tudják velük az egykori életet és talán régi, bizalmas, gyermeki hangon beszélgetni is tudnak velük az élet mindenféle dolgairól — s hozzájuk tartoznak a síron túl is, mintha nem állana közöttük az Élet és a Halál... De lehetséges-e ez? — A keleti lélek azt mondja: lehet, szabad, sőt ez az élet legszentebb célja... A nyugati lélek ellenben azt mondja talán lehet, de nem szabad, mert az élet szentebb a halálnál és az élőknek több joga van, mint a halottaknak.... Ez az éjszaka járt a fényeken, Az örökfáklyán, apró mécseken, Egy árvalelkü gyertyalángon is S az elborongó holdvilágon is. Ez az éjszaka tengereken át Hozzám hozta a halk litániát S egy őszirózsás, roskadó kapun Bejött vele az egész kis falum. Bejött vele az egész dombtető, Az aranylombon alvó temető, A temetővel néhány sirhalom . . . És én a sírok sziyét hallgatom. NYUGATIAK VAGYUNK, tehát a nyugati felfogásnak kell helyet adnunk, de lehetetlen különösen most, Halottak Napján ennek a megállapításnak megdönthetetlen igazságát elfogadnunk, mert hiszen maga a Verhovay élet arra tanít, hogy a szeretet a síron túl is él, a síron túl is érezteti velünk azt a lelki kapcsolatot, ami közöttünk és a tőlünk nyugovóra tért testvéreink között még most is tartós, most is erős ... Hányszor emlegetjük azt a TIZENHÁRMAT, akik a Verhovay Segély Egyletnek alapgondolatát a mai hatalmas intézmény alá, mint fundamentumot lehelyezték, — hányszor emlékezünk rájuk, mint egyszerű bányászemberekre, HALOTTAK ÉJE Irta: TARNÓCY ÁRPÁD
