Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-07-11 / 28. szám
30-ik Oldal 1940 Julius 11. Verhovayak Lapja Elment a mama. Elment. Olyan rendkívülien messze ment. hogy nyitott szemmel már nem is érem utói. Elment az áldott a csillagok közé s szive, amely oly sokat szenvedett, hogy nincs arra példa, ott dobog már a végtelen magasban, örök-zavartalanul, m e g s z ünhetetlen, csodálatos színű fellegecskék káprázatában, megfáradt, öregecske lába óit billegballag már a mennyei füvön. Istent szemtől-szembe látja, angyalok kórusa pihegteti álmát, ha álmodik, de az hiszen nem álmodik, hanem néz engem, szüntelen és susogja, susogja: — Most már mindig látlak. Józsim, bármerre jársz is. Elment szegény mama, most az esőcskés, különös május negyedik hetének hétfőjén, délután, elment orgonabokros udvarunkról, Somogy megye Nagyatád “városából”, a városka alsó utcájából, elment egy alacsony kis ablak alól, ahol nevetett az Angyalom a nagy, kopaszka Kari bácsival, veregette az óriástermetü Kari bátyám őszborostás kupáját s egyszerre csak elment. Halkan csuklott s lelke máris röppent Istennek fehér kötényébe. Fáradt, öreg, áldott kis asszonyteste meg előrecsuklott, lerogyott, orrát és szent, vékonyka száját beütötte az eresz, alatti öregjárda köveibe, De ez már nem volt fájdalmas számára, mert estében állt meg csodálatos szive, a szív, amelynek részese vagyok, a szív, amely az anyai szeretet ékes szavú orgonájával volt teli, a szív, amely szegények fájdalmát, betegek sebe sajgásait, esettek nyögését, gazdagok gőgjének szódás öklendéseit, sánták lábának tompa muzsikáját, nyögő barmok életének poklát, lehullott levelek szomorúságát, széttört játékszerek csitithatatlan sírását mindmind hallotta, tudta, érezte, átalengedte s megtisztította, megállt a csodálatos szív, hogy ne dobogjon többé és eltemetkezzék a föld alá, ahonnét vétetett. Én drága angyalom, Anyám. Dehogy volna erőm a betűkön át megidézni arcod, ha legutóbbi találkozásunkkor nem mondtad volna: — Józsim, én meghalok ám nemsokára. Elmegyek, Józsim, fáradékony a lélegzetem. Hajnalonként, fiam. Ha elmentem, ird meg szépen, az újságba tedd bele, fiam a halálomat, de csak annyit, meghalt és az üdvözletét küldi mindazoknak, akik szerették. Amen. Csak ennyi legyen, édes egy fiam, megértettél? Mama. Nem értek semmit. Ez az egy cselekedeted volt, ami lázit, őrjít, gyilkol s haragom és kétségbeesésem oly mérhetetlenül nagy, hogy öklöm tudnám rázni a fellegek felé, gyilkolni tudnék, mama, jaj, hát hogyan tehetted, én egyetlen kis mindenem, hogy itthagytál ebbe a véres világba? Hát a Te tiszta és félelmet nem ismerő szived igy előfordult felőlem? Hát, mama, megtetted? Elmentél? Kihagytál világ koncának, viharok vándorának, sáros ut csavargójának, ábécé rabjának, mama, sziklaszélre kitett gyertyaszál nem oly veszetten magános, mint én, a fiad, Angyalom, aki zokogva kérdezgeti a vidéki udvar homokját: hol a lábad nyoma? Hiszen, mama, négykézláb jártam volna a patikába, verést elszenvedtem volna a kutyák és inaszakadt barmok helyett, kivágattam volna, látszólag még egészséges, szivem, hogy oda adjam kebled kelyhébe: a szived helyére boldog csereként, hát miért tetted ezt, mama, hogy elmentél? Mama, üzenem neked odalentre és odaíentre, hogy mindenki sirat. Mikor felravataloztunk, Angyalom s kinyílt az egyik sifonér, ahogy csukom be, sírást hallok. Sirattak a ruháid. A pettyes, meg a fekete, a bér-, linered, amelyben bejártad vidéki világodat. Sirt a kis fekete kalapod, az a “modernes”, amit tavaly vettél, de azért a kalaptüt is használtad hozzá. Aztán, ó, ilyenkor mást hall a fái, az egészen elárvult, — hallottam csontfedelü kis imakönyved zokogását, amelybe ez is bele van írva: Józsim születésenapja, november hava 29-ik napja, éppen délben. Sirt a vén dívány. A rugók is sírtak és sirt az ablakkönyökölő, ahol annyit virrasztottál nappal is, lesvén a pesti vonatot. Sírtak a képek, még az előszobakép is, amelyen hadgyakorlatot tart a sereg Bosznia-Hercegovinában. De én hiszem, mama, hogy az Anyák Anyja, egymaga Mária is zokogott elesteden s ha úgy van, ahogy szivem most képzeli, a Szent Szűz várt a mennyek kapujában, mondván: — Jöjj Annám, várunk, pihenj meg Fiam karjai között. Jaj, mama, legalább szóltál volna., hagy kisérjelek. Irta: BABAY JÓZSEF Igen, fájdalmak fájdalma, legyünk a szavak egyszerű szolgái, 1940 május hó 27-én délután félnégy órakor meghalt az anyám. Én tudtam, hisz láttam sok-sok jő pajtásomat anyátlanságba zuhanni, hogy ez nagy fájdalom. Mégis másképp tudtam. Mit adnék azért, ha még egyszer szólna Könyörögtem, állván ravatalánál, nézvén megfakult két kis kezét, a mindenségbe bámuló kis lábafejét, nézvén különösen halvány, drága homlokát, könyörögtem, anyám, csak egy szót még! Egy tekintetet! Egy intést a kisujjaddal, mindent — az életemet adom oda érte — hiába. A halál abban van, hogy mozdulatlan. És abban van, hogy néma. De abban van főképp, hogy elviszi Anyánkat. Elment. Egyedül maradtam, egyedüli fűszál nagy pilszta közepén. Csak álmaimban elevenül újra és lehunyt szemem alatt, a bánat idéző szavára. Vétke sohasem volt, hangos szava sem. Dicsekvése sem. Imádták, ő volt az áldott kisváros Anna nénije. Urak, parasztok, sokat görnyedő iparosok, de mindenki, de mindenki, aki csak egyetlen-egyszer is beszélt vele, attól kezdve kalapot emelt csukott ablaka előtt is. Szegény volt és mégis segített. Néha oly tanácstalanul meredt örökkön magános sorsa elé, akár az Árvaság Húga, mégis adott tanácsokat. Főzőkanalakat és teknőket áruló környékbeli cigányok futva jöttek felvágni fáját. Nikita, a ház örökkön csavargó kutyája, ha meglátta őt a városka valamelyik utcáján hazafelé tipegni, abbahagyta titkos útját s elkísérte a kapuig. Onnét hajrá, loholt Nikita az eredeti kutyacél után. Falevelek szerették őt, akik nagy és mély őszökön beröppentek az ablakán. A régi nagy “Nöttig-doktor”kert óriás jegenyéi szerették, szemben állván az ablakával. Nem félt vad, a Karsztok tájáról érkező vihar villámaitól, haragjukban elkékült fellegek dörgésétől, tehát szerették őt a fellegek is. A régi s az uj kisvárosi járda is szerette, soha el nem esett a kövein. Lecsapódó kéményfüst szerette, mert nem köhögtette meg. Mindenki szerette. Minden szerette. Elment. Lepillantottam sárgafalu sírja aljára. Oly mély volt. VIHAR Irta HAITS GÉZA — Adsz pénzt? Nem adod? Az ember hangja fenyegetően, ütésként csapott le. De az asszony széttárta karját s görcsösen megkapaszkodott a szekrény széleibe. Rátapadt a testével komoran, mindenre elszántan. Az embert elöntötte a düh. Megragadta az asszonyt s nagyot lódított rajta. Durva kezekkel túrt bele a szőttesek, ruhaholmik közé rejtett skatulyába. Az asszony a sarokban felnyögött. A frissen meszelt szoba mennyezetéről hullott a vakolat s a falon, az ajtócsapás nyomán, megszólaltak a cifra tányérok. Micsoda megátalkodott asszony! Átkozott, veszekedett egy fajta! Pár hónapja, hogy összekerültek s már kimutatja a foga fehérét! Döngő, nehéz léptekkel végigment a tornácon s bevágta maga után a kiskaput. Fájdalmas vonitás, riadt kotkodácsolás, suhogó gágogás zenebonája hatolt ki vele. Azért is megmutatja, hogy azt teszi, amit akar. Kavargóit benne az indulat s nekiszántan a kocsmának vette az útját. Egész héten dolgozik, túrja a földet, inaszakadtáig- Nem igavonó tán, annyit megérdemel, hogy vasárnapja legyen!? Vagy azt hiszi a lelkem, hogy ünnepnap is mindig otthon gubbaszt majd s bor helyett cukrosvizet szopogat? Kaszás Pista, meg Kis Dani már nevetik, hogy amióta házas, nem mehet közibük. Tartja az asszony az ital túl. Mérgesen átugrott egy pocsolyát. Őt biz’ ne regulázza senkise! A pénz panaszosan csörrent meg a zsebében. Mennyit is vett ki? Lehet közte pengős is. Sebaj, nem számolja meg. Neki is van jussa hozzá. Iszik, amennyi jólesik. De annak a ragyás kovácsnak többet nem fizet. A fene ezt a viztócsát, befröcskölte az uj csizmáját! Tartós, rendes munka. Az Ott van a mama. Ott mélyen. Ott alszik az Angyalom, ott álmodik s fenn lakik s fenn álmodik. Isten elvette tőlem. Uram! Hogyan szállhatnék perbe Teveled! Pedig..: Aludj, mama. Vigyázz ránk egyetlen kis anyám. Békéért könyörögj. Kisztihand. (Magyar Nemzet) egész faluban csak neki van ilyen. Az asszony sokat kiárult a csirkékből. Ügyes, szemes teremtés. Mindenhez ért, meg kell hagyni! Nevetséges, ahogyan állt a szekrénynél .. • Mint a megfeszített! Nagy darab fücsomót tépett s dühösen tisztogatta, dörzsölte a lábbelit. Ám a rosszérzés csak nem hagyta el. Tőle ne sajnálja a kedvét. Józan ember ő, nem hágna a kereset nyakára. De miért zsugorit, töri magát napestig az asszony. Nem űzi, nem hajtja. Jót főz mindig, az igaz s olyan kenyeret süt, hogy abban öreganyja se találhat hibát. Megállt s lassabban ballagott a kocsma felé. De mégse olyan, mint kéne. Nem ri ez, nem perel nagy hangon, mint más, csak sziszeg, mint a kígyó. Oszt, a múltkor, hogy meglegyintette, nem lehetett a szavát venni. Hétszámra járt kelt, amolyan fancsali képpel. Még megteszi, hogy nem főz vacsorát- No, csak azt érje meg. Dejszen, akkorát húz rá, hogy... És ma, amúgy igazában, leissza magát. Gyorsan belépett a zajos, füstös ivóba, mert érezte, hogy igen-igen előveszi a jószándék az asszony irányában. ^ * * A nap már magasan járt s mohón szívta fel a harmatcsöppeket fűszálról, levélről, virágról. A kakasok rég elkukorékolták hajnali ébresztőjüket. Galambok búgtak, verebek lármáztak, fecskék csipogtak az eresz alatt. Legyek szemtelenkedtek az orrára, hiába hessegette őket. Nagyot nyújtózott s dülöngézve feltápászkodott a tornácra ágyazott szalmazsákról. — Eszter! Eszti, hé! Benézett a konyhába, a lefüggönyözött tiszta szobába. A kúthoz ment s egy csöbör vizet öntött borgőzös fejére. A jószág békésen kérődzik az istállóban. Megetették s a félszerből hiányzik a nagykapa- Az asszony munkába ment. Persze, a kukoricát kell megkapálni, őt meg nem költötte fel, hagyta, hogy itt maradjon, világcsúfjára. Ámbár, a maga gazdája, akkor megy dologba, amikor tetszik. Az asztalon szalonnát készített ki neki, nagy karaj kenyérrel. Kell a csudának! Bosszúsan fogta a szerszámokat s nekiindult a földnek. Már messziről virított,
