Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-08-15 / 33. szám
(Verhovay ~ Journal) 31 34 VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 AUGUSZTUS 15. NO. 33. SZÁM I STVÁK NA PJ A SOHA nem várták még úgy István napját sem Magyarországon, sem Székely országban, mint ahogy most várják: magyarok és székelyek. Mindig csak keletnek tekintgetnek a hunyorgó, okos testvérszemek, hogy vájjon: mikor kel hát fel István napja székelynek és magyarnak egyszerre? A magyarok annyi csodát várnak már tőle és annyi legendás mesét szőttek köréje a havasokban éldegélő székelyek, hogy nem is lehet máskép: egyszer, — talán éppen holnapután, — csakugyan igy kel fel István napja az erdélyi hegyek mögül. íme, az este is, azt mondja Szöcs Gór Áron a fiának, ahogy a páfrányos erdőszélén tüzet nevel a vacsorához: — Úgy ügyelj a csordára az este, hogy mind a két szemed a tinón legyen. Nehogy szétverödjenek hajnalig. — Afelől kied nyugodt lehet, — mondja rá Ábel. Aztán igy folytatja halkabb, Ígérgető szóval: __ Mert holnap mennénk a kissomlyói kúthoz, István királyhoz. Vájjon készen vagy-é? — Én igen. Uj legenda született azóta az erdélyi szállásokon, amióta eltépték egymástól a test véreket. Akik közül az egyik: leginkább a maga ősi földjét töri, mivelgeti másnak; — a másik: leginkább a más fáját vágja és más barmát vigyázza az erdélyi havasokon. Ezek a favágók és pásztoremberek mesélték össze úgy egymásnak az uj legendát, harmattól és könnyektől nedves havasi estéken, hogy hát István király egyszer maga is fel kél a nappal és összehordja minden országát. És Magyarországon . . . Hát Magyarországon, ahol olyan rég hivott reménység már az első szent király, mindenegy szent helyen zug már a zsolozsma, az orgonás hivogató: HOL VAGY ISTVÁN KIRÁLY? TÉGED MAGYAR KÍVÁN ... Mert csakugyan igen kívánja minden magyar szív, hogy István bölcsessége és szent akarata erőt vegyen ezen a pogány sorson és hogy újra összehozza ezeréves országát a Kárpátok koszorújában. A Duna, Tisza és más vizek erein, amiknek földjét még a Gondviselés is az ö koronájához szabta. Magyarnak, székelynek, kun testvéreknek és mindazoknak, akiket egy kapa, kasza és eke mellé rendelt. Mert lám, jöhetett bármi erre a földre: tatárdulás, török átok, egyéb zsarnokság és széthányhatták az ö népét bármilyen szelek, az ország maga meg se mozdult. Híjába vagdosták, tördösték, lökdösték, a koszorúba fogott népek soha sem járhattak másfelé a kenyerük után, mint egyfelé: a Duna-Tisza kánaánja felé, ahol akár csizmában, akár bocskorban, akár meztélláb is jártak, egy sorsra borultan és egy életre utáltán itták a vizet és szelték a maguk közös kenyerét. Hát az lehet, hogy a csodák, legendák szétfoszladoznak az ágyudörgésektől megrenge tett levegőégben, de abban még mi, Óperenciákon tulvetett magyarok is hiszünk, hogy egyszer csakugyan egyszerre fog felkelni István napja magyarnak és székelynek. És minden népeknek, akiket István jobbkeze összefogott. Nem lehet ez máskép, mert a föld erei, a folyók, patakok, senkinek a kedvéért nem fordulnak visszafelé. Örök törvény ez és Áron meg Ábel is ezért mennek a kissomlyói kúthoz — nem pedig a oaousai érhez, — István királyt látni. István napját várni. TARNÓCY ÁRPÁD. BÍZZUNK a CSODÁBAN! Két esztendővel ezelőtt, midőn alkalmam nyílt ellátogatni szülőhazámba, hogy ott a magyarok második világkongresszusán nagy Egyesületünket képviselhessem, személyesen is megismerkedtem az amerikai magyarság leglelkesebb barátjával BÁRÓ PERÉNYI ZSIGMONDDAL, a Világkongresszus elnökével, aki akkor is, éppen úgy mint most, a magyar közéletben egy igen szép tisztséget, nagy méltóságot töltött be: — Ő a magyar szent korona őre. Érdeklődésemre báró Perényi, — aki ma Kárpátalja kormányzói biztosa — sokat, igen sokat elmondott nekem a magyar szent, koronáról, mely most is, éppen úgy, mint mindenkor, — egyre fénylőbbeii világit és lobog át az idők ködén . . . Tündöklő emlék az, amelyhez Árpád balsorsba jutott népe minden időkben megujhodni jár és aranyló pásztortiize az a nemzetséges életnek és a nemzetséges gondolatnak!... Ma az uj világháború förgetege mindent ledönt és mindent meg is akar semmisíteni, de valamit soha, de soha sem sülyeszthet le a feledés, a pusztulás vermébe s ez a Szent Jobb, mely a mc,gyar szent koronához úgy hozzá tartozik, mint a védő sereg az ostromolt várhoz, vagy mint a pilóta a száguldó repülőgép kormánykerekéhez ... Ha a Szent Jobb, semmi más nem volna, mint egy aggastyán elszárcdt keze, amelyik épségben és egészben megmaradt ezer éven át, akkor is csodájára járnának a népek! — mondotta Perényi Zsigmond a maga csöndes, kellemes hangján, melyből azonbcti oly szépen kicsengett a meggyőződés ereje is . . . És igaza is volt neki!. . . — Mi minden porladt el már azóta és vált semmivé ezen a földön, amióta az a csontos öt ujj szilárdan és mozdulatlanul dacol az idővel. Mennyi arany, mennyi ember és hány évszázad omlott össze, milyen óriási birodalmak tűntek el s mit változott a tűnő századok alatt maga az egssz emberiség, ami alatt a Kéz megőrizte nyugalmát i egyetlen paránya se vált le róla. Bibor párnáján az elvégzett óriási munka után úgy hever ma is, minha most is a trón támláján nyugodna, hozzásimulva a fejedelmi bársonyhoz és éppen arra készülne, hogy felemelkedik és irányt mutat eltévedt nemzetének ... — Ha nem is int, elég, ha csak várja tőle a legendás mozdulatot a magyar nép, a magyar nemzet, mert annak a megfeketedett szent ereklyének már fölösleges a mindennapi gyakorlatban használt mozdulatot végrehajtania . . . Külön nyelvezete, külön világa van ... “A TERÜLET, amelyen él, maga a magyarok történelme . . Mondani valóját, amelyet elhallgat NEMZETISÉGÜNK MORMOLJA MÁR MÁSODIK EZREDÉVE . . . Szerepét, amelyet lángoló lélekkel töltött be, millió és millió ember játsza tovább ... S az arany tabernákulum, amelynek lakója lett, márványpillérein nem egy szentségtartó mennyezetét hordja, hanem egy egész égboltozatét, amelyik alatt SZÉPSÉGES SZAVÚ MAGYAR SZÓ ZENG A VILÁGON!" A Szent Jobb misztériumát igy magyarázta meg nekem báró Perényi, a koronaőr és én elkomolyodva hallgattam szavait... Szent István napja volt akkor is s azon a napon vésődött mindez az emlékezetembe ... Az őszinte tisztelet akkor gyökeresedett meg lelkemben, mikor a Szent J^obb-hoz nem is közeledhetünk másképen, csak körmenetben, kibontott zászlók és lobogók erdeje alatt, testőrök, ezredek és térdre ereszkedő milliók sorfala közt,. ... És elmondották nekem a magyar fővárosban azt is, hogy ezen a napon évenként felviharzik hozzá a nyütt pesti-budai utcák kövezetéről a nemzeti fohász, a dicsőítés és könyörgés zsolozsmája ... Nem mint halotthoz, hanem mint örökké élő hatalomhoz —
