Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-01 / 5. szám
irta: Matolay Tibor (Folytatás) Északra? Délre? Nem megyünk! Csak egy ut érdekli őket, “Lo de César!” A titokzatos város. Oda akár zsold nélkül is elmennek. És nehéz páncélos lovasok, muskétások, csatakigyókkal vesződő artillerók vonulnak az őserdők töretlen sünijében. A halál midennap arat. A kigyó, a forróság, a sivatagok szomjúsága, a hóviharok, a terméketlen, kietlen földek mérhetetlensége szedi a maga vámját. De vannak mindig elegen. Az indiánnal zárt csatarendben ütköznek meg s ilyenkor mindig győznek. De jaj annak, aki elmarad a csapattól, akit utolér a láz, a betegség, aki sebet kap. Bizonyos, hogy a városokat is azért alapitották, hogy legyen hol megpihenni, a készleteket kiegészíteni, a sebesülteket és a betegeket hátrahagyni. Az alakuló városok a hadrakelt expediciós seregek támpontjai. Csak jóval későbben népesednek be sűrűbben. Eleinte csak annyian lakják, hogy az átvonuló seregnek segítséget nyújthassanak s hogy falak védelme alatt raktározhassanak fel bennük élelmet és hadianyagot. Lázasan kutat a gyarmati hatóság is. A korona attól tart, hogy még majd valami idegen hatalom veszi birtokába a titokzatos várost s akkor majd sokkal nehezebb munka lesz kicsikarni kezéből. Az alkirályok és az egyes kormányzók előtt tanúskodnak azok, akik valami újabb hirt hallottak. Jegyzőkönyvek készülnek arról, hogy ki mit, kitől, hol, mikor hallott. A titokzatos város akták tömegével vonul be Szent Bürokráciusz birodalmába. Minél többen keresik, annál többféle változatban él ez a város. Peruban úgy tudják, hogy a menekült inka hercegek alapitották s odahurcolták az inkák mérhetetlen menynyiségü aranykincsét is. Chilében inkább arról akarnak tudni, hogy a pampákon egy nagymüveltségü indián törzs él s ennek tagjai alapították a várost, melynek ’környékén dús aranyércek öntik a drága fémet és ékkövek hevernek még a patakok medrében is. A 17. században, amikor már helyesebb fogalmat alkottak a gyarmatosok az indián műveltségről, úgy tudják, hogy ezt a titokzatos várost fehérek alapitották, hajótöröttek, akik szerencsésen megmenekültek a haláltól. A hajótörés színhelye a Magellan-szoros volt. Ezekhez csatlakoztak később azok a fehérek is, akiket megkimélt az araucan lázadás s kimenekültek Patagóniába. Villarica, Osorna, Valdivia s még egynéhány elsőalapitásu telep megmaradt lakosait sejtették ebben a városban. Persze olyan verzió is járta, hogy a spanyolok és az indiánok elkeveredtek egymással, egy hatalmas várat építettek s félvérü leszármazóik itt készülnek a végső leszámolásra. Végül egyesek az inkák déli kolóniáit sejtik a titokzatos városban, mások pedig még az inkáknál is hatalmasabb és műveltebb, ám eddig fel nem fedezett nép fiait keresték valahol a Mato Grosso tájékán, Brasilban. A 19. század elején lázasan kutatnak a város után Chileo szigetén s a Chonos szigettenger száz és száz, kisebb-nagyobb szigetén. A huszadik századnak is megvan a maga szenzációja: a nyomtalanul eltűnt Fawcett angol ezredes valószínűleg a mesebeli város kései áldozatai közé tartozik ... DON FRANCISKO CÉSAR KALANDJAI Honnan ered a Césár név? Kétféle magyarázatát is ismerjük. Caboto expedíciójában résztvett egy Césár Francisko nevű kapitány is, aki alvezére volt Cabotónak. Goyeneche Carvallo chilei historikus azt a nézetet vallja, hogy Plasencia psüpök hírhedt expedíciójának hajótöröttéi alapítottak valamiféle telepet a Magellan-szorosban s mert a “legyőzhetetlen” császárnak, V. Károlynak voltak katonái, az uralkodó emlékezetére nevezték el szükségtanyájukat, ahonnan csakhamar tovább űzte őket az éhség, a “császár” városának s nevezték magukat is “los de Césár”-nak, vagyis a “császár embereinek.” Caboto Sebastiano már Brasilban hallott arról, hogy a kontinens belsejében valahol egy aranyércben gazdag hegylánc húzódik. Amikor aztán flottájával behatolt a Parana deltájába, a delta egyik szigetén egy spanyol Robinsonra akadt, aki megerősítette ezeket a híreket. Ez a magányosan élő spanyol Solis expedíciójából maradt vissza, megtanulta a környéken élő és kóborló querandi indiánusok nyelvét és magát Francisco del Puerto-nak hivatta. Caboto Don Francisco del Puerto vezetésével hajózott fel tehát a Parana mentén addig a pontig, ahol a Carcaranna-folyó beltorkollik, mert dón Francisco szerint ez a folyócska az aranyhegyekben ered. A folyó partján megépítették Sancti Spiritus erődjét s kapcsolatot kerestek a querandi indiánussal. Az indiánok azonban nem vállalták el a spanyolok vezetését, mert — mint mondották — nyolc teljes napig tart az ut s ezalatt sehol sem találna ivóvízre. Caboto időközben másféle információkat is szerzett, amelyek szerint a keresett aranyhegység sokkal távolabb és északi irányban fekszik. Ezért maga lemondott az útról s tovább hajózott a Rio Bermejo-ig. Megengedte azonban alvezérének, Césár Francisco kapitányánál hogy 15 emberrel felkereshesse a kérdéses aranyvidéket s meghagyta, hogy az esetleges bányákat kutassa át alaposan. Az expedíció a querandi indiánusok vezetésével útnak is indult. Hogy hol és merre járt, nem tudjuk, annyit tudunk csak a különböző történeti okmányokból, hogy 7 társával visszatért, elérte a hegységet s nagy bőségét látták az aranynak, ezüstnek s mindenféle drágaköveknek. Caboto az alvezér jelentése után most már újabb expedícióra készül, azonban az indiánok támadásai megakasztják terve kivitelében. Césár Francisco Cabotóval együtt visszatér Spanyolországba, ám 1532-ben újra Délamerikában találjuk. Ezúttal Heredia Pedro kíséretében járja be Venezula vadonjait. Itt is éri utói a halál 1583-ben. Pedro Cieza de Leon, aki krónikás könyvében elmeséli Césár kapitány tetteit is, említést tesz arról, hogy a kapitányt személyesen ismerte s az sokat fecsegett neki első délamerikai tartózkodásáról, amikor az aranyhegység után kutatott s esküvel bizonygatta, hogy expedíciója alatt jól ruházott indiánus törzsekre bukkant, kik nagyszámú nyájakat legeltettek s a látott állatok hasonlítottak a lámákhoz. Cieza de Leon mellékesen odaveti, hogy “más nagy dolgokról is” beszélt Césár kapitány s hallott egyes spanyolokról, akik a Rio de la Plata tájékáról jutottak volna el Peruba, de hozzáteszi, hogy “a fáma mindig megnagyobbítja a valóságot.” Daaz Ruy, aki 1612-ben megírja Argentina történetét, Peruban hallott hagyományokra támaszkodik s úgy tudja, hogy Césár kapitány csupán négy emberrel vágott neki az útnak, majd amikor visszatért és Sancti Spiritus erődjét romokban találta, nem várta meg Caboto visszaérkezését, hanem nekivágott az ismeretlen nyugat felé s áthatolván az Andokon, éppen akkor ért kisded capatával Cuzcóba, amikor Pizarro elfogta Inca Atahualpát Caxamarca városában. Útjában felfedezte volna a csodálatos várost... Történeti okmányok tanúskodnak arról, hogy Césár ezt az utat Peruba sohasem tette meg, mert akkor, amikor Diaz Ruy szerint útban kellett volna lennie az inkák birodalma felé, Cabotóval együtt Spanyolországban tanúként szerepelt a bíróságok előtt. Jellemző azonban ez a tudósítás arra, hogy mennyire nagyították és színezték az eseményeket a kortársak. A “gran noticia” tehát, mint Césár kapitány háryjánoskodása jutott el Peruba s onnan vissza egy argentínai történetiró munkájába. A “gran noticia” mint tömeghisztéria él tovább. 1542-ben Mendozza Francisco kél útra Peruba, hogy leverje az indiánt az Andok keleti lábánál is. Mendozza, akit elbizakodottá tett a “batalla de Chupas”, amikor könnyűszerrel győztek a demoralizált indiánok felett, fennen hirdette, hogy La Platáig meg sem áll seregével. Át is hatol nagy vidékeken. Am az indián kisiklik a keze közül. A comechingo indiánusokkal barátságot kötve, megtudta, hogy a mai Cordoba tartománytól délre van egy vidék, “Yungulo” s ez igen gazdag aranyvidék. Ez a Yungulo szintén nem más, mint “los Césares.” 1551-ben Viliágra Franciscot küldték ki Peruból, hogy segítséget vigyen a megszorult Valdiviának Chilébe. Villagrát azonban jobban izgatta a “nagy hir”, mint a bajba került vezér s katonáival több hónapig barangol Tucumán környékén s ezalatt 700 léguányi utat tesz meg ismeretlen, soha nem látott vidéken. Yungulot keresi ő is, amiről már Mendozza adott hirt, de kitürt, hogy az aranyvidékeket neki sem sikerült felfedezni. “Lo de Césár” délebbre fekszik, mint ameddig eljutott csapataival. (Folytatása következik.)
