Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-04-11 / 15. szám
B-lk Oldal Hazugság Irta Dabasi György Kerekesné asszony már harmadszor söpörte kicsiny háza előtt a keskeny téglajárdát. Hiábavaló munkában fárasztotta magát. Tudta ezt ő is. Tudta, dehát valamiféle elfoglaltság mégis csak kell az embernek. Azelőtt nem nagyon töltötte ilyesmivel az idejét. Azelőtt mikor még itthon volt Péter, a fia. Mióta pedig elment, nem találta a helyét. Tett-vett az udvaron, ház előtt, vagy a szobában ... A nyáron néhány csibével bajlódott, aztán kismalaccal . . . Szüksége volt az itt-ott előbuvó dologra, hisz az Énekek Könyvét se lehet örökkön forgatni ... És örült az ősznek is, mert szüntelen rázta a nyugtalan akácfákról a rozsdás leveleket. Nekidőlt a kapu oldalfájának és mélyen lélekbe szitta a csöndet, a füves utca nyugalmát, a mozdulatlanságot; a reszkető őszidőt. Közeledő lépések neszezése fordította hátra. A szegény falu szegény tanitója lépegetett feléje. Az egyszerű, ezüsthaju embert Kerekesné asszony olyan hangon köszöntötte, mint valami nagy gyerek, aki szép álom bői ébredt. Aztán megemelte barna arcát, mikor is látni lehetett, hogy az álla alatt bő ráncok hintáznak, mint egy-egy sovány gyöngysor. — Hová igyekszik, tanitó ur? — Az állomásra, Kerekes né asszony, — húzogatta szemöldökét és megveregette az öreg néni vállát. — Csak nem utazik, tanitó ur? — hitetlenkedett és apró, szénfekete szemében csodálkozás fénylett. — Debizony, Kerekesné asszony. Budapestre. Igazán szólva nem szivesen megyek, — mondta a kopottruhás ta nitó és tekintetével lágyan simogatta az öreg néni fekete kendőbe kötött ráncos ar cát. — Hívnak. De két, három nap után újra itthon vagyok . . . — Egészen Budapestig? Kerekesné asszony úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha valamiféle elrettentő lehetetlenséget hallott volna. Még a két kezét is összetette rojtosodó, sötét őtikéje előtt. — Hiszen Péter is ott van tanitó ur . . . Budapesten... Gyárban. Az én jó Péter fiam . . . Hosszú és szaggatott léleg 2et szárította ajkára a feltörekvő szavakat. — Tudom, a Péter gyerek, akit valamikor tanítottam is. — Az, tanitó ur . . . Az én egyetlen fiam. Ugyan nézze mán meg, mit küldött a minap is . . . És az öreg néni fürgén mozgott keresztül az udvaron, be a házba, majd úgy, mint a repüléshez készülődő varjú. Nagy, rojtosszélü téli kendőt rázogatott széjjel visszafelé. Bontotta, mutatta. Meg se állott, máris beszélt: — Ezt vette nekem . . . Az első keresetéből. Az én Péterem. Ugy-e, érdemes volt taníttatni? Fogja csak, milyen finom! . . . Igaz, a sok tudomány elvitte azt a pár hold földet, amit az apja hagyott maga után ... De nem baj, jó dolga van. Gondtalan életet él és ez a fontos. Tisztviselő . . . Azt is írja ám, hogy nemsoká többje is lesz. Előlép és akkor jobban adódik mindenből. Ej, hogy milyen furcsa is . . . Doktor Kerekes Péter ... Az én fiam, tanitó ur. Az én Péterem . . . Szélesen hullámzott körülötte a boldogság. — Gondoltam, tán fölkeresné Pétert is a tanitó ur. Persze csak akkor, ha útjába esne a gyár . . . — Arrafelé megyek. Kerekesné asszony. Benézhetek hozzá. — ó, — örült az öreg néni. — Mondja meg néki, tanitó ur, hogy ne küldjön nékem . . . Hogyis csak?... Jobban kell neki a pénz. Persze. Én megvagyok igy is és jól . . . Ne költekezzen rám. De azt is mondja meg néki, hogy sokat gondolok rá. Megír nám néki, csakhogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy köllene. Még hihetné, hogy nem örülök a kendőnek. Pedig ... Ugy-,e tudja, tanitó ur? — Tudom, lelkem. Megmondom néki. Meg. És előre lépett. Gondolatban pedig úgy határozott az ezüsthaju ember, hogy megdorgálja Pétert. Tisztviselő, aki sokat keres és itt hagyja az anyját . . . Falun, egyedül, szegénységben. Szívtelen. * * * Erős benzinszag keveredett az autók és villamosok zuhogó zajába. Lassan lépegetett az utcákon. Valósággal szorította a lárma. Arra gondolt közben, hogy mennyivel más az ő kis falujában, ahol még a folytatódás is előre elrendezett. Csak az az igazi otthon. Meg szokta. Egy egész életet csorgatott le ott. Mások még az emberek is. De nemcsak külsőre. Nincs az a nagy rohanás, tülekedés, pénzhajsza, hanem nyugalom, csöndesség, meggondolt napok ... Itt legföljebb holnapig kiszámított az élet. Nyitott kapu előtt állott meg. Tekintete csodálattal körvonalozta a méreteket. Valóságos országút folyt be rajta. Azonkívül két pár vasutsin ...Fel nézett a nyolc, tán tiz gyárkéményre, melyek össze-vissza görbülő épületekből ugrottak az ég felé. Itt dolgozik Péter . . . Alig haladt vagy ötven métert, az egyik görbült épü let udvarán emberek lapátolták a szenet. Megállott. Nézte a nagy halom feketeséget, mely az első emeletig magasodott. Tán százigvaló ember szorgoskodott körülötte. Lapátoltak, targoncáztak. Bizonyosan egy "messzebb eső pincébe raktározták. Az emberek félmeztelenek voltak és szénporosak. Háta mögött nehéz targonca nyikordult. Megfordult. Nyúlánk ember egyenesedett föl. Szijistrángját igazította és végigtörölte a szénporos, izzadó arcát, amitől az összecsikozódott. Mélyeket szusszantott, hogy pillanatra megszabadult a súlyos tehertől. Aztán előre hajolt, ajkai meg-megnyiltak, épp úgy viselkedett, mintha látomás állott volna elébe. — Tanitó ur . . . — Péter! .Verhovayak Lapja. 1940 Április 11. A következő percek szavak nélkül csorogtak a semmibe. De beszédesebb volt, többet mondott mindennél. — Hát te . . . fiam, te itt? Péterből nehezen szakadtak a mondatok. Egyet előrébb lépett. Kikerülte targoncáját. — Tanitó ur . . . Én. . . nagyon kérem, hogy ha visszamegy a falunkba és találkozik az édesanyámmal, akkor, akkor mondja neki azt, hogy nagyon jó dolgom van s azt is, hogy nem tanultam hiába . . . Két karja izmosán lógott. Csontos melle erősen emelkedett és arasztos vállaiban roppant erő feszült. Szemében pedig súlyos féltés lobogott. Aztán valósággal robbantak belőle a szavak: — Mert én eltagadtam előle a valót! Hazudtam neki. Tudom, hogy hazudtam, de ő már öreg és. . . értse meg, tanitó ur . . . Az ezüsthaju ember közellépett Péterhez és fehér, sovány kezével végigsimitotta az arcát. — Nyugodj meg fiam. Az anyád nagyon boldog, hogy jó dolgod van. És örül is igazán. — őérette tettem — sóhajtotta Péter. — Értelek, fiam. — Meg hát ígérték is, hogy ha üresedés lesz, irodába visznek . . , tisztviselőnek. De addig . . . Meghívó! KÉT KIVÁLÓ MAGYAR MŰVÉSZ HANGVERSENYÉRE 1940 április 17-én szerdán este 8:30-kor a Hotel Schenley Nagytermében BARTÓK BÉLA zeneszerző-zongoraművész és ARÁNYI FERENC hegedű művész ZONGORA-HEGEDŰ HANGVERSENYE —Című S O R: MOZART zongora és hegedűre irt szonátája, Koechel No. 296. BARTÓK zongora és hegedűre irt 1. számú szonátája BEETHOVEN: Kreutzer szonáta —o— BELÉPŐ JEGY $1.65 DIÁKJEGY 55 CENT JEGYEK KAPHATÓK: May Beegle-nél, 551 Union Trust Bldg., telefon ATlantic 3051, valamint Mellor’s-nál, 604 Wood Street, ATlantic 3783 és este a pénztárnál. MINDEN MAGYAR LEGYEN JELEN EZEN A MAGYAR MŰVÉSZI ESEMÉNYEN! — Az Isten segítsen, Péter. ♦ * * Kerekesné asszony ott állt a kiskapuban, mintha három napig el sem mozdult volna onnan. Mikor meglátta a sarkon beforduló tanítót, két karja fölfelé kapaszkodott a levegőben, tán repülő szavai után kívánkoztak: — Beszélt a fiammal? — Beszéltem, lelkem, beszéltem — mondta halkan és két kezébe fogta az öreg néni jobbját. — De micsoda nagy gyár az. És mennyi ember dolgozik benne! Jól van ám Péter is. Egészséges. Tiszteletét küldi. No de el ne felejtsem ... Közben hosszan nézett a kerítés tetejére, ahol zöldes mohák kuposodtak. Tán még annál is messzebb figyelt. Egészen Budapestig, valami nagy gyár udvarába, ahol egy szenesember gondol a falujával, az édesanyjával . . . Ám az is lehet, hogy csak az ég alján úszó felhőket vigyázta. Aztán kivette pénztárcáját és utolsó papírpénzét Kerekesné asszony tenyerébe gyűrte: — Péter küldte — hazudta csöndesen. Uj inzulinkészítmény A Die Umschau referálja, hogy az I. G. Farbenindustrie Höch ster-laboratóriumában sikerült olyan inzulint előállítani amely lassan és hosszabb időn keresztül fejti ki hatását és igy megkíméli a betegeket a gyakori injekciók kellemetlenségeitől. Már eddig is ismertük a depot-inzulin előnyeit. Az uj készítmény azonban többet ígér ezeknél. A BESZÉLŐ ÜVEGEMBER A német egészségügyi muzeum látogatói az utóbbi időben meglepetéssel tapasz falhatták, hogy a hires üveg ember már beszélni is tud. Sikerült szellemes technikai megoldással a fantomot bolgárul, románul, hollandusul, görögül, olaszul, törökül, franciául megszólaltatni. (Münchener Medizinische Wochenschritf). Don’t forget: Life insurance takes up life’s burden where you leave off.—The North Ameriaan Union.
