Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-22 / 8. szám
1940 Február 22.______________________________________yerhoVdyak Lapja______________________________________________7~ík Oldal Irta: Matolay Tibor (Folytatás) Cortés is segítette a papságot. Rendeletet .hozott, hogy portyázó csapatai — hacsak a hadihelyzet megengedi — rombolják szét az indiánok templomait és bálványait. Rendeletében megemlíti Cortés, hogy a katonaság eddig is igy cselekedett, ám az indiánok — alighogy elvonult a hódi tó csapat — újra felépítették a szétdult romokat. A papság fanatikus tetteiről sok titkos jelentés ment Spanyolországba és ezek felett hosszas viták és nagy tanácskozások folytak, mielőtt a király kezébe kerültek, mert a franciskánusok “véleményére”, a “Parecer de los frailes”-re 13 esztendővel későbben válaszol csak az uralkodó a “Derribar de los Cues” nevezetű dekrétummal. A “Templomok lerombolásáról” szóló válasz 1538 augusztus 23-án kelt s ebben az uralkodó meghagyja Zumarraga mexicoi püspöknek és a kormányzónak, Cortésnak, hogy rombolják le az indián szentélyeket, de úgy, hogy ne botránkoztassák meg a benszülötteket. Elrendeli még, hogy a lerombolt “Cue”-kből származó faragott köveket, mint kiválóan alkalmas építőköveket tempplomok és kolostorok építésénél használják fel. Cortés utáü Antonio de Mendoza-t emelték az alkirályi székbe s ő volt az utolsó és egyedüli alkirály, akit királyi rendelet utasított az indián templomok lerombolására. Valószínűnek látszik, hogy a nagymüveltségü alkirály jelentéseivel odahatott, hogy a királyi rendelet érvényét későbben felfüggesztették. Mendoza értékelni tudta az indiánok művészetét s egyes emlékekkel szemben jóakarattal volt. A királyi rendelet megkötötte kezét, ő hát úgy segített magán, ahogy lehetett: az alkirályi palota falaiba építtette be sértetlenül az egyik nemrég felfedezett monolitot. Ugyancsak Mendozanak tudható be a mexicoi székesegyház oldalába beépített hires “kalendárium-kő” meg mentése is. Texcoco-ban, hol Zumarraga első püspöki székhelye volt, bezzeb mindent elpusztított a fanatikus papság, pedig Texcoco a krónikák tanúsága szerint sokkal gazdagabb volt indián emlékekben, mint Tenochtitlan és környéke, ahol az alkirály székelt. Az igazi pusztítás 1525-ben kezdődött el s jórészt be is fejeződött 1538-ban, amikor azt már a királyi dekrétum is megengedte. Amit 1525 előtt Cortés és hóditó csapatai pusztítottak el, azt az indiánok a helyisznén hagyott romokból újra felépítették. Az indián hozzá volt szokva a rombolásokhoz, ahhoz is, hogy a lerombolt templomokat azonnal újra építse. A conquista előtt is voltak véres háborúk az egyes törzsek és városok között s a foglalást csak akkor tekintették befejezettnek, ha a győztes földig rombolta az elfoglalt város isteneinek házát. A mexicoi kódexekben a hódításnak ideogrammája: az égő templom, melynek fedele beomlik... A SIRRABLÓ GRÓF A mexicoi történetkutatás és ősrégészet ellen a legnagyobb bűnt mégsem Cortés s a fanatikus papság követte el, hanem a Spanyolországban székelő “Indiai Tanács”. 1530-ban a tanács elnöke Osorno grófja volt, kinek jogában állott az Indiákból származó kereskedelmi árukkal üzleteket kötni. Conde de Osorno II Fülöptől két koncessziót is kért. Az egyik “mércéd”, ahogy a királyi “kegy”-től függő engedélyt nevezték, 1530 május hó 7-ről kelt s ebben Osorno grófja a maga és utódai számára “ad perpetum” kéri Nueva Espana, Guatamala, Cabo de Vela, valamint a venezoleai öböl területére a festékföldek kitermelésének jogát. Ám ez a mércéd csak palástolója igazi szándékának, amit nyíltan terjeszt az uralkodó elé második kérelmében, hogy ugyanis királyi engedéllyel és “kizárólagos joggal” nyithassa fel az Amerikában található indián sírokat. A király egyik tanácsosa, Fray Gáspár de Recarte, felbőszültén tiltakozik a sirrablás ellen s az indiánok védelmére kelve kérdi: — Ugyan micsoda haszon származnék ebből az indián lakosságra? Ugyan mit várhatunk az ilyen spanyoloktól? Miféle jólét származnék abból az aranyból és ezüstből, amely üyen gyalázatos módon kerülne Indiákból Spanyolországba? A felháborodott barátot a tanács tagjai megnyugtatni igyekeznek: — Szükség van minden aranyra — mondják — a hit fenntartása érdekében. Az uralkodó a kereszténység bástyája a törökkel és az arabokkal szemben. Recarte-t nem győzik meg. Büszkén válaszol: — Azt tartom, hogy a hit fenntartása Spanyolországban úgy történjék, hogy ne rombolja a hitet Mexicoban! Tiltakozása hiábavaló. Az engedélyt “por cédula real” 1530 május 7-én Madridban aláírja a király. Az engedélyokiratban “Don Garcia Manrique, Osorno grófja, az Indiai Tanács elnöke, 20 évre szóló jogot kap, hogy Nueva Espana, Venezoela és Cabo de Vela területén kereshet, kutathat és felnyithat temetkezési helyeket s az ezekben talált értékek, arany ékszerek, gyöngyök és drágakövek után fizessen úgy, ahogy az aranybányák hozama után fizetni szokásos.” Az indián sírok, különösen a királyok és a főemberek sírjai, valóban felértek egy aranybányával! Osorno grófja pontosan volt értesülve mindenről, hiszen hozzá, az Indiai Tanács elnökéhez, futottak be az összes hivatalos jelentések, de az ő kezébe jutottak a titkos, árulkodó természetű feljelentések is. Egy anonimus conquistador Írja például jelentésében, hogy a “halott törzsfő oldalára teszik kardját, kerek pajzsát s drágakövekkel díszített ékszereit, a halott díszes trónuson ül sírjában,” majd igy folytatja: “én is segítettem egy ilyen sir felbontásánál s abban 3000 castellano értékű aranyat találtunk.” Ezt a jelentést biztosan olvasta Osorno grófja, de tudhatott Figuerca kapitány esetéről is, aki 1527-ben — amikor Alonso de Estrada a zapotékok országába küldte hódítani — egy másik spanyol kapitánnyal összeverekedett és félkarját vesztette. Bernal Diaz meséli el tovább, hogy “a kapitány látván, hogy félkarú lett, felhagyott a további hódítással s elhatározta, hogy kirabolja a tartomány törzsfőinek sírját, mert ezekben a sírokban mindig találtak nagy mennyiségű ékszert s egyéb aranyholmit s olyan szerencsével járt, hogy csak két indián falu határában 100,000 arany peso értékű aranyat és ékszert emelt ki a főemberalk sírjából s aztán elhagyta Mexicot s aranyával hazament Castillaba”. A “Historia verdadera” szerint mégis szerencsétlenül járt a végén, mert alig hagyta el hajója Veracrus kikötőjét, viharba került s a rablott arany gazdájával, a félkarú kapitánnyal s tizenöt másik utassal együtt elsülylyedt a háborgó tengeren. De Osorno grófja maga irta még alá azt a parancsot, amelyben 9 hónappal “mércéd”-j ének benyújtása előtt, a veracruzi polgármesternek ad utasítást arra nézve, hogy mi történjék azzal az aranykinccsel, amit a franciskánus Frany Antonio talált Cempoala indiár falu határában. Valószínű, hogy a cempoala-i aranylelet mesés hire indította arra, hogy maga is felcsapjon sirrablónak. Osorno 1535-ben az uj alkirállyal, Antonio de Mendozaval együtt érkezik Mexicoba. Hivatala az újonnan felállítandó állami pénzverő, amit csakhamar felépít fiával együtt, ahol különben csak ezüst és rézpénzt verhetett, mert az aranydukátok verését az anyaállam magának tartotta fenn. A pénzverő feállitása után minden igyekezetét az engedélyokirat kihasználására fordította. Két év múlva fiára hagyta a kétes erkölcsű üzletág folytatását s maga hirtelen meggazdagodva visszatért Spanyolországba. De azért 1538-ban jogai megerősítését szorgalmazza Valladolidban, mert egy időközben kiadott királyi rendeletben engedélyokiratának megsértését látja fennforogni. Határozottan nem tudjuk, hogy hol és miféle sírokat bontott fel Osorno. Valószínűnek látszik, hogy sirrabló működése szinteréül a szent várost, Teotihuacan-t választotta, az egykori tolták, chichimék és aztec királyok és főurak temetkezési helyét. Pater Saha gun, aki 1529-ben ment Mexicoba, feljegyzi, hogy a város neve annyit jelent, mint “az a hely, ahol elsiratják az uralkodókat.” Teotihuacan-ban a hagyomány és a szemtanuk állítása szerint az egyes sírhelyek felé kisebb-nagyobb földből hányt tumulusokat emeltek s az egész környék tele volt tűzdelve ilyen temetkezési halmokkal. (Folytatása következik.) á i i oJaaiÉMMÍMÉMai ■
