Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-22 / 8. szám
VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 FEBRUÁR 22. NO. 8. SZÁM VEltBOVAYSTÁK A VÁROS választásokra készült, tehát Miska is arra készülődött, miután ala'posan benne volt már a politikában ő is. Úgy tapasztalta ugyanis, hogy — ha egyéb megbecsülésre méltó nincs is benne, — egykét kis dzsábot mindig ki lehet szorítani belőle a “leginségesebb” időkben is. Ennek okából Miska és Péter sógor hamarosan lefoglalták maguknak a legfontosabb kél politikai őrséget. Miska a republikánusoknál, Péter meg a demokratáknál, hiszen a két klub amúgy is leginkább Verhovaystákból telt ki és úgy okoskodtak, hogy mindenképpen jobb, ha ez a két őrség a családban marad, semhogy “idegen érdekek szolgálatára” kallódjon el. Miska nem volt már mai gyerek. Otthon is átélt -néhány követválasztást. Jól ismerte a dörgést. Lám: Piliny község se kapott volna oskolát annak idején, ha ő nem helyezkedik szembe a kormánypárttal pont akkor, amikor legtüzesebb volt a küzdelem. De Miska akkor sem volt éppen hijján az észnek. így szólt vala tehát az embereihez: — Tisztőt atyámfiai, ha csakugyan akarunk valamit a kormánytól, legtanácsosabb lesz a kossuthpárti jelölt mellé helezkednünk. — Hogy-hogy? — kérdezte elképedve tarfejü Kanőcz Andris, a birő. — Hát úgy, birő uram, hogy mikép hódíthatna át bennönket kelmed a kormánypártho, ha már is a kormánypártba vónánk? — Az ám, — bólintott egyet most már igen értelmesen a biró. Es Így kapott aztán Piliny oskolát. Hát most is, ahogy felkereste Miskát a republikánus jelölt kortese, igen savanyuképpel vakarta meg a fületövét és szólt vala eképpen: — Bizony nem a legjobban állunk. Nem ám. Kegyetlenül nagy itt a demokrácia. Igen sokan beleámultak immár közülünk is. Igen teccik nekik a sok jó NRA, WPA, PWA, CCC meg miegyéb. Dehát talántán még lehet a dógon segíteni, ha . . . — Ha? — Ha lesz légyen elég City-dzsáb, amit a munkátlanok közt szétoszthatnánk. Mostmár Mr. Főkortes vakarta meg a fületövét, mert bizony már is jóval több dzsábot ígért szét a kampányolásban, mint amennyi egyáltalán volt a városban. De azért mégis ezt mondta Miskának: — Hát már hogyne lenne? Annyit kaphatnak a magyarok, amennyit csak akarnak. Miska azonban, aki soha se szédült meg az őrségen, erre sem vidult fel mingyárt, hanem így búslakodott: — Hát nézze csak Miszter, igen alrájtos dolog az, hogy maga igy,megtömte a pipánkot, dehát tudom én azt, hogy a hozzávaló gyufa mégiscsak a hedkvóderen van. Letjobb talán, ha egyenesen odamegyünk, hogy . . . rá'is gyujthassónk. Igy került aztán “City dzsábra” megint néhány magyar. A Miska “dologtalan” komája is. Ott dolgozott, ahol a nagy gözlapát marta a földet. Nem volt neki idegen ez a városrész. Talán egyetlen ház sem volt errefelé, amelyikbe ne lett volna beépítve magyar veríték. Testvér, sógor, koma veritékje. Verhovaysták dús energiája. Hát hogyne lett volna joga ehhez a dzsábhoz? Elgondolkozva nézett a gőzlapát temérdek gambájába. És némi elkalandozással, amit a tudós “eszmetársulásnak” hiv, arra gondolt, hogy: — íme ni, igy marták el az országot is a magyartól! . . . Dehát ez csak olyan mellékzöngéje volt a gondolatainak, mert leginkább mégis az járt az eszében, hogy az egész országban mindenütt igy dolgoznak a Verhovaysták. Városokat utakat, vasutakat építenek. Nincs is talán olyan ceruza, amivel össze lehetne adni azt a temérdek munkát, amit ebben az országban végez a Verhovay tábor. Magáért a fogadott hazáért, az egyletért, az egész magyarságért. Aztán tréfásan megemelte a sipkáját, mintha valakire ráköszönne: — És Miska koma majdcsak vigyáz, hogy meg ne szökjék tőlünk a munka! . . . TARNÓCY ÁRPÁD. NÉHA NÉHA VISSZAJÖNNEK... Hol vagytok már ti régi emlékek, Divatból kiment magyar szokások, Lószőrforgós egyleti sapkák, Banáús, parádés rukkolások?! Szarvas Pál. . . . Hát bizony hol vannak? . . . Aki összecsengő rímben kérdését feltette, már maga is elmúlt, ma már maga is csak “emlék.” De ezek az emlékek néha-néha visszajönnek, igaz, hogy mindig haloványabb, szürkébb színekben, mindég véknyulóbb ködfosizlányokba olvadtan, — de vissza-visszajönnek . . . Nem von le a visszatérő régi emlékek értékéből semmit, hogy a bennük mozgó életnek ma már árnyéka sincs, mert hiszen az érdekkel feléjük tekintő öreg szemeket is fátyollal vonta be az idő s a múltból úgy sem hat rájuk más, csak a csupa fény. A jelentnéző, a jövőbe vizsgáló szemek elsiklanak a múltnak történésein s észre sem veszik azt a lelketmelegitő kevély büszkeséget, amelyet annak idején a divatból kiment amerikai magyar szokások tüzeltek, szitottak. Vagyunk azonban a Verhovay Segély Egylet kebelében szép számmal régi, öreg csontok, akiknek fiatalos dús hajzatát megkoronázta az egyleti sapka, akiknek lába alatt dobbant a föld, mikor a rézbandák ütemére léptünk, rukkoltunk . . . Nekünk ma is kedvesek és szépek a hajdani magyar életnek divatból kiment szokásai s a bennünket meg nem értőknek szabadjon tudtára adnunk, hogy azok a bandás, parádés rukkolások nemzetséges érzéseinknek, — mondhatnánk kötelességeinknek — teljesítései voltak. Minden ideszakadt nációja a föld golyóbisnak mitőlünk hamarabb kezdte meg az egyleti életnek a kiépítését és el nem mulasztott egyetlen alkalmat sem nemzetségük zászlajának meghordozására. Egyenruháikban csillogtak-villogtak s felvonulásaikkal magukra is vonták a figyelmet. Hát született-e ezen a sártekén olyan sutbahuzódó magyar, aki beleegyesült volna abba a föltevésbe, hogy nem érdemes kihuzakodni a mi kicsi nemzetünk lobogójával a szláv, a germán, a latinfajtájuak zászlóerdeivel szemben? Aki akadt, az nem volt egyleti ember s a kevésnél is sokkalta kevesebbet számított. Vittük hát hidegben, melegben egyik oldalon a piros-fehér-zöld szinü zászlót s mivel tisztesség járt vele, az amerikai csillagsávosat a másikon. Nem panaszkodtunk a fáradság miatt és zokszót nem ejtettünk, mikor a homlokunkra ült izzadságnak gyöngyeit törülgettük. Szivünkhöz nőtt és lelkűnknek tetsző szinességek voltak a parádés rukkolások s hajdan hozzá is illettek az egyleti élet szekerének rudja mellé, mint Madách “Ember Tragédiájának” kialakításához hozzáillik a görögtüz vagy más ragyogó fénynek színes kévéje. A Verhovay Segély Egyletnek születése napján ilyen visszatérő emlékek rajzanak körülöttem s örömben úszik lelkem, mikor FEBRUÁRNAK 21-IKÉN, a régi emlékektől feltüzelve, magasra emelem azt a zászlót, amelyet az Urnák 1886-ik esztendejében ezen a napon kibontott a VERHOVAY TIZENHÁROM. Felejtem a temérdek viszontagságot, a küzdelmekkel és gondokkal terhes multat s azok helyett csupán az alapítók lelkének lángját látom, amelynek fénye a Verhovay zászlót ma is beragyogja. A faj és testvérszeretetnek útját ez a ragyogás világította be ötvennégy esztendőn keresztül s mint az ég sötétjében kalauzoló pásztortüz, úgy szabja meg haladá-
