Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-15 / 7. szám
VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 FEBRUÁR 15. NO. 7. SZÁM TWO SECTIONS (Verhoxay Journal) VEIIHOVAYSTAK MISKA tegnap váltotta fel az utolsó dollárját, Kát bizony jóljött ez a WPA. Az “öreg gyár”, mintha csakugyan egészen elöregedett volna már, csak elvétve pöfékelt s a legtöbb ablaka megvakult. Próbálkozott Miska a földdel is, de az sem sikerült. Lelkesen szántott, mint hajdan a magyar mezön. Hajnaltól napestéig simogatta, ápolgatta kicsinyke farmját, de hijába. Vagy termett vagy nem. Végre is otthagyta a kis zsalugáteres tanyát és megintcsak bekövetkezett a gyárba. Háromszor egynapra hetenkint. De azért jókedvvel tűrte és gyűrte a sorsát, bár nemegyszer nézett vissza a negyvenéves múltba roskadozó porosáról. Ilyen gondolatokkal: — Valaha azt se tudtuk, mi a pihenés. Száz bankó is volt néha a kopertába. Mikor a templomot építettük, ötven kis dolluszt számoltam le a tiszteletes ur ződasztalára. És az ám, — hogy is csak? — huszonhét bankót is fizettem egyszer egy szüreti koszorúért. Mégis volt vagy háromezer a bankba, amig ránk nem szakadt a banki halidé. De már ott lapátolt a WPA-n. Illő szegénységben. Jobbzsebében a kolbászos szendvics, balzsebében néhány pipáravaló dohány, a harmadikban meg semmi. De az alatt vert a szive. Szépen, emberségesen. Es abból is csak került elő valami. Régi kis magyar nóta: JAJ DE KÉRGES A TENYEREM. AVVAL KERESEM A KENYEREM. AVVAL KERESEM A TÉLI REVALÓT ... Annyira ráhangolódott a nótára, hogy majdnem csárdást járt már a lapát körül s ebben a tempóban csak úgy égett a munka kérges tenyere alatt. Úgy dolgozott, mintha most is a Verhovayt építené. A foreman hallgatta, nézte egy darabig nagy. kerek halszemeivel s aztán kedvesen rászólt: — Are you a Hungarian? — Jesszeri, Hungárián, citizen, Verhovaysta. De a föld akkor is forog, ha lapátolják, ás vele forog az idő is. Nemegyszer visszafelé, íme, most is. Most is visszalendült vagy negyvenesztendőt. És Miska is vele lendült át a maga amerikánus életén. Egyik évről a másikra, mint visszaforgó óramutató. Örömek, bánatok, könnyű és nehéz látomások szorongatták meg a szivét most is, mint a roskadozó poroson, ha hátrafelé kémlelt. A szeme egykicsit belerévült, lelke egykicsit belerémült, de végül is mosolyra derült az arca és igy szólt a lapátjához: — No, koma, hát megest csak együtt vagyunk, mint geróf meg a koronája. Hát csak komám, nekünk úgyse a munka nehéz, hanem inkább a pihenés. És lapátolt tovább. Vájta vidáman a 176-os ut eresztékét, amelyen annyi, de annyi millió gurul át naponta. Vájjon hová? Lám, most is elrobogott mellette egy páncélos autó. Isten tudja hány millióval!? Hát mókásan utána szimatolt, hogy a rohanó millióknak legalább a szagát felfoghassa. Dehát ... a pénznek nincsen szaga. És újra földnek hajolt Miska, Hungárián, citizen és Verhovaysta: — Jaj de kérges a tenyerem . . . Mert Igy dolgozik a Verhovaysta. TARNÓCY ÁRPÁD. Tengeren túlról nem hozott vigságot a farsangi posta Olyan manapság az Európából érkező posta, mint a szakadozott lélekzet . . . Meg-megáll, akárcsak a gégefőbe szorult levegő, amelynek elszabadulásába belevonaglik a- testnek minden izma. Néha hetek telnek el, hogy szülőhazánkról egy irott sor nem sok, de annyi sem jut el hozzánk, mig ezzel szemben vannak napok, mikor olyan tömött a levélhordónak a táskája, hogy irigységtől sápadoznék a bőségnek szaruja, ha egymással szembekerülnének. Ilyen hazai levelekkel bővelkedő napon bontogatom nagy kíváncsisággal a kisebb-nagyobb dongáju borítékokat s egyre jobban lohad a kedvem. Hiszen nótás, lakadalmas, táncos farsangi híreket keresek bennők s nincs egyetlen vakarintás se a garmadát kitevő írásokban, amelyből kirikkanna egy jellegzetes farsangi jókedvnek hangja. Mindenik levél nagyon is meggondolt kifejezésekkel van tele és az aggodalomnak érzése kirezdül mindenikbői g úgy tetszik nekem, hogy valamennyinek megvan egy aláfestett alapszíne, ami pedig a rózsának piros színárnyalatát nem tünteti fel. Legjobban, szinte tipikusan kifejező az egész levelek összességének hangulatára vonatkozólag az a levél, amelyet egy eminens professzor küldött hozzám s bevégzö soraiban azért fohászkodik, hogy “még mindég békesség legyen az Egyesült Államok és Magyarország között, mikor a levél megérkezik.” Ilyen és ehhez hasonló minden egyes baráti, rokoni vagy testvéri irás, mert mindegyikben benne van a jövendőtől való félelem s a holnapnak bizonytalanságát kifejező gyötredelemnek érzése Fáj kiolvasni testvéreinknek, rokonainknak rettegéseit, mert hiszen a vér vizzé nem válik, — letagadni nem lehet, hogy a lelki érzéseikben atyafiságos réven megosztozunk. Ugyanakkor pedig hálának kell felfakadni az Amerikában letelepedett magyaroknak leikéből, hogy ennek a nagyszivü országnak közösségében élhetünk s annak minden javában megosztozhatunk. Hálánk kifejezése közben múlhatatlanul emlékeznünk kell a tiszteletnek legmagasabb fokú odaszentelésével azok iránt, akik ezt a gyönyörű és szabadsággal teli országot odaemelték, ahol ma van: a társadalom legtökéletesebb és legmagasabb fokára, — a demokráciának tettekben megvalósult horizontjára. Február hónapnak két pirosbetüvel kiemelt napjain le kell venni nekünk, idevándorolt magyaroknak kalapjainkat és az általunk megszokott tisztességadással kell feltekintenünk ma, 12-én arra a Liberátorra, akinek nemes és emberies gondolkodása tette lehetővé, hogy ledőljenek azok a válaszfalak ember és ember között, amelyek itt színre való tekintetben felmagasztalták az egyiket, mig megalázták a másikat. Lincoln Ábrahámnak születése napján minden becsületes gondolat hálával emlékszik a nemes emberek legnemesebbjéről, akit lelkének nagysága helyezett el a halhatatlanok Pantheonjába! Február 22-ike pedig Washington Györgynek születésnapja. Nem kell magyarázkodni senki előtt, aki Amerikának szabadságos levegőjét szívja, hogy mit érdemel emlékezete, mert hiszen a gagyogó gyermek is tudja már itt, hogy a történelem igy emlékszik meg róla: “Washington György, az Egyesült Államoknak atyja!” Nem tehetünk mi ehhez a dicső megállapításhoz semmi más fényesebb jelzőt; csupán sziveinkben áldást könyörgő imádságainkban áldhatjuk őt. Ezen imádságos hangulatot különösen a bevándorolt és ide befogadott népeknek lelkében kell keresnünk, mert hiszen ott kell lakoznia a hálának is, amellyel tartozunk azért a nagy jótéteményért, amelynek jóságát minden pillanatban érezzük és tapasztaljuk, azért a jussért, amelyet mint amerikai polgárok magunkénak mondhatunk! A Verhovay Segély Egylet a szeretet elgondolásában összekapcsolódott testület lévén, minden esetben méltányolni tudta az amerikai életnek szabadsággal telt alkalmait s minden esetben sokat tartott és meg is tisztelte ennek az országnak törvényeit s most sem mulaszthatjuk el, hogy a februári napoknak Lincoln és Washington születését jelentő évfordulóin meg ne hajtanánk fejeinket, — s a kegyeletnek szavával emléküket ne illetnénk. A magyar népnek is voltak liberátorai, nagyszivü, emberiesen gondolkozó vezérei s tudjuk, hogy meg is érdemelné az a kis nemzetség, hogy a békességes életnek gyönyöreit élvezhetné. Sajnos, a tengerentúlról hozzánk átkerülő hirek arról győznek meg bennünket, hogy a magyar hősök, a magyar történelmi nagyságok odaadó munkája és áldozata sem biztositotta részükre a nyugodalmat s amikor örvendezve kell megemlékeznünk az Egyesült Államok Liberátorainak nagy eredményeket jelentő teljesitményeikről, ugyanakkor fájdalmasan esik látnunk, hogy az évezredeken keresztül nagy véráldozat s a honfiúi gondokba megszakadt lelkek sokasága se hozta meg a mi nemzetségünknek megérdemelt biztonságát. Nem csoda tehát, hogy az érkező levelek a farsangi gyönyörűségeknek szelét ide át nem hozzák s úgy volna a természet rendje, hogy ami nekik nincs, mi küldjük ottlakó véreinknek írásainkban azt a gyönyörűséget, azt a természetes jókedvet, amelyeknek birtokosai vagyunk s megosztanánk velük a mi farsangunkat és színesebbé tennénk elképzeléseiket azokkal az üzenetekkel, amelyekből kisugárzik az emberi boldogságnak melegsége. DARAGÓ JÓZSEF. rz&mI tamtam
