Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-10-21 / 43. szám

1937 október 21 9-ik oldkl ✓ AZ ISTEN KARDJA (Ősi magyar monda) Irta: BENEDEK ELEK A napokban elmondta nektek Józsi Bácsi, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová A CSODASZARVAS vezéreié. Hát Hunor és Ma­gyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz' esztendő sem és olyan erősen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a viz sem volt elengendő, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség s vándoroltak hegyeken, völgyeken, er­dőkön, mezőkön keresztül s addig mentek, mendegéltek, inig SZITTYAORSZÁG-BA nem értek. V'V, HŰIHAMBURG-AMERICAN LINE® NORTH GERMAN LLOYD 407 Wood Street, Pittsburgh, Pa. Na ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ottan más népek is, még pe­dig rég időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy öröm­mel a jövevényeket. Ha­nem Hunor és Magyar iva­dékai nem sokat kérdezték elfoglalták az országot s fel­osztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetség­nek föld rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget so­káig, mig ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott. Hát egyszer csak, ahogy telt, múlt az idő, Szittyaor­szág sem elég tágas, Hunor és Magyar ivadékainak. Összeültek a nemzetségek vezérei s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a né­pet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nem­zetségek vezérei azt javal­­lották, hogy menjenek nyu­gat felé; a magyar nemzet­ségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik Hunor és Magyar elszakad­tak. De Hunor ivadékai azt mondák: hiába men­nénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd az Isten el­vezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun s a magyar nemzetség is. Hát menjetek el ti, — mondák a magyarok — mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hí­rül s utánatok megyünk. Ha nem találtok forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik. Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a ma­gyarok. Hanem mikor éppen indu­lóban voltak, bucsuzkodtak, megszólal Attila, Bendegúz fia: — Hát az Isten kardja kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké? Mert, hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és a hunok elfoglalták Szity­­tyaországot, egy kardot szen­teltek az Istennek, aki meg­segítette, hogy legyőzhették Szittyaország népét. Ezt a kardot Isten kardjá­nak hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: mig ez a kard meg lesz, he féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten. Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszolja­nak. Előhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap s három éjjel tanakod­tak a bölcsek s azt határoz­ták: Adják a kezibe egy vi­lágtalan embernek, az hét­szer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderités után ejt­se ki a kéziből s ha nyűgöt felé esik, vigyék el a hunok, ha kelet felé maradjon a ma­gyaroknak. Ebbe mind belényugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg világtalan embert s kezébe adták a kardot. — Penderítsd meg hétszer .s hetedikszer ejtsd a földre, — mondták neki. Úgy tett a világtalan, a­­mint rendelték. Hetedik penderités után kiejtette ke­zéből a kardot, de — hallja­tok csudát! — a kard nem eset le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kereke­dett, fölkapta a kardot s re­pítette magával, vitte, vitte nyűgöt felé s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem többé nem látta . . . — Lássátok, lássátok, — mondá Attila — az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt s hogyha megtalál­tuk, hiriil adjuk nektek: jer­­tek ti is, jertek! Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elől ment az öreg Bendegúz, két olda­lán két dali fia: Attila és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Megállapodtak, erdőn, me­zőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vi­zet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvökre valót, mig a Duna és Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erősen. Azt mondták egy szivvel-lélekkel: nem me­gyünk tovább, itt maradunk. De még le sem telepedhet­tek, jött rettentő nagy se­reggel a vasfejü D e t r e. Messze földről hívták segít­ségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Ti­sza mentén. Üzen a hunoknak: három nap s három éjjel itt ma­radhat, aztán menjenek to-­­vább Istennek hírével. Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejü Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk el innét. Nem is üzent többet a vas­fejü Detre, indult a seregé­vel, a hunok is, vezette Ben­degúz. Két oldalán két da­li fia: Attila és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg s a­­hogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé. No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek I a hunok, öviek lett a szép tartomány. A vasfejü Det­re is szinte ott hagyta a fo­gát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint marad a fele. Megfogta a nyilat, ketté Toppantotta s kutya baja sem lett az ör­dögadtának. — Megállj, Bendegúz! — kiálltotta Detre — ezt még a hetedik nemzetséged is megkeseriili! Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után. Telt, múlt az idő, s a hu­nok, éltek békességben, nem is igen gondoltak hadako­zásra. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghó­dítani az egész világot. Mondta neki az édes apja Bendegúz: ne is gondolj er­re, fiam, mig az Isten kard­ját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten. Eközben meghalt az öreg Bendegúz s a hunok Attilát királyuknak válásztották. S ez naptól fogvást Attilának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej csak meg­találja ! Hát egyszer olyan csudá­latos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magá­nak, mit jelenthet az álma. Hivatja a jövendőmondókat s elémondja nekik: — —Hallgassatok ide, az éj­jel álmomban csudálatos ál­mot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz, öreg ember szállott le hozzám a levegő égből s egy ragyogó kardot kötött az oldalomra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S va­lamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl s vitt er­dők, hegyek, tengerek, vé­geden rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig, amint repültem, le-le­­sujtottam kardommal s im, az erdők meghajoltak, fo­lyók s tengerek kétfelé nyíl­tak, a városok lángba borul­tak. Erre aztán felébred­tem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom? Eléállott Torda, a legvé­nebb táltos s mondá: — Fel­séges királyom, életem, ha­lálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy meg­kerül az Isten kardja s akkor aztán meghódítod a világot. — Mi is ezt jövendöljük a te álmodból, — mondák a többi táltosok is. Hát ebben a szempillan­tásban szalad feléjök egy pásztor fiú nagy lelkendezve s mondja Attilának: — Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el éntőlem. Nézi Attila a kardot, meg­forgatja, villogtatja s ég, föld megzendült, akkorát kiálltott nagy örömében. — Ez az Isten kardja, em­berek ! Nézik a táltosok, nézik Szittyao-rszágból jött öreg emberek s mondják ezek is: — Ez az .Isten kardja, ez! Kérdi Attila a pásztorfiut: — Hol találád ezt a kar­dot, fiam ? — Felséges királyom, — mondá a pásztorfiu — amint a nyájam után mendegél­­tem, látom, hogy egy tavalyi üsző “sajnálja a lábát.” Né­zem, mi baja lehet s hát vér­zik az utóballába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vé­rezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyébb a pusztán. Nézek erre, nézek arra s ihol, egy kard hegyét pillantom meg a földben. Meg fogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantás­ban láng csap ki a kard he­gyéből. Én bizony »negijed­­tem s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből s forog, mintha szél forgat­­ná. Egyszerre csak 'ellob­ban a lángja s a kard elterül a földön. Én aztán neki bá­torodtam, visszamentem s fölvettem a kardot. Ez az Isten kardja, ez az- kiáltották a népek. Attila pedig mindjárt ki­próbálta. Háromszor vá­gott vele a négy anyaszél­nek, hogy csakúgy zúgott belé. " az> ez az! — örven­dezett Attila s egyszeribe el­rendelte, hogy tüzeket gyújt­sanak mindenfelé az Isten­nek, aki a kardját visszaadta nekik. S beteljesedett a táltos­nak jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódh tóttá az egész világot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom