Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-10-21 / 43. szám
1937 október 21 9-ik oldkl ✓ AZ ISTEN KARDJA (Ősi magyar monda) Irta: BENEDEK ELEK A napokban elmondta nektek Józsi Bácsi, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová A CSODASZARVAS vezéreié. Hát Hunor és Magyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz' esztendő sem és olyan erősen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a viz sem volt elengendő, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség s vándoroltak hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül s addig mentek, mendegéltek, inig SZITTYAORSZÁG-BA nem értek. V'V, HŰIHAMBURG-AMERICAN LINE® NORTH GERMAN LLOYD 407 Wood Street, Pittsburgh, Pa. Na ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ottan más népek is, még pedig rég időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték elfoglalták az országot s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget sokáig, mig ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott. Hát egyszer csak, ahogy telt, múlt az idő, Szittyaország sem elég tágas, Hunor és Magyar ivadékainak. Összeültek a nemzetségek vezérei s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé; a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondák: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd az Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun s a magyar nemzetség is. Hát menjetek el ti, — mondák a magyarok — mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül s utánatok megyünk. Ha nem találtok forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik. Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok. Hanem mikor éppen indulóban voltak, bucsuzkodtak, megszólal Attila, Bendegúz fia: — Hát az Isten kardja kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké? Mert, hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és a hunok elfoglalták Szitytyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette, hogy legyőzhették Szittyaország népét. Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: mig ez a kard meg lesz, he féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten. Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Előhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap s három éjjel tanakodtak a bölcsek s azt határozták: Adják a kezibe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderités után ejtse ki a kéziből s ha nyűgöt felé esik, vigyék el a hunok, ha kelet felé maradjon a magyaroknak. Ebbe mind belényugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg világtalan embert s kezébe adták a kardot. — Penderítsd meg hétszer .s hetedikszer ejtsd a földre, — mondták neki. Úgy tett a világtalan, amint rendelték. Hetedik penderités után kiejtette kezéből a kardot, de — halljatok csudát! — a kard nem eset le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, fölkapta a kardot s repítette magával, vitte, vitte nyűgöt felé s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem többé nem látta . . . — Lássátok, lássátok, — mondá Attila — az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt s hogyha megtaláltuk, hiriil adjuk nektek: jertek ti is, jertek! Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elől ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Megállapodtak, erdőn, mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvökre valót, mig a Duna és Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erősen. Azt mondták egy szivvel-lélekkel: nem megyünk tovább, itt maradunk. De még le sem telepedhettek, jött rettentő nagy sereggel a vasfejü D e t r e. Messze földről hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén. Üzen a hunoknak: három nap s három éjjel itt maradhat, aztán menjenek to-vább Istennek hírével. Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejü Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk el innét. Nem is üzent többet a vasfejü Detre, indult a seregével, a hunok is, vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé. No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek I a hunok, öviek lett a szép tartomány. A vasfejü Detre is szinte ott hagyta a fogát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint marad a fele. Megfogta a nyilat, ketté Toppantotta s kutya baja sem lett az ördögadtának. — Megállj, Bendegúz! — kiálltotta Detre — ezt még a hetedik nemzetséged is megkeseriili! Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után. Telt, múlt az idő, s a hunok, éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta neki az édes apja Bendegúz: ne is gondolj erre, fiam, mig az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten. Eközben meghalt az öreg Bendegúz s a hunok Attilát királyuknak válásztották. S ez naptól fogvást Attilának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej csak megtalálja ! Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hivatja a jövendőmondókat s elémondja nekik: — —Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz, öreg ember szállott le hozzám a levegő égből s egy ragyogó kardot kötött az oldalomra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl s vitt erdők, hegyek, tengerek, végeden rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig, amint repültem, le-lesujtottam kardommal s im, az erdők meghajoltak, folyók s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán felébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom? Eléállott Torda, a legvénebb táltos s mondá: — Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy megkerül az Isten kardja s akkor aztán meghódítod a világot. — Mi is ezt jövendöljük a te álmodból, — mondák a többi táltosok is. Hát ebben a szempillantásban szalad feléjök egy pásztor fiú nagy lelkendezve s mondja Attilának: — Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el éntőlem. Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendült, akkorát kiálltott nagy örömében. — Ez az Isten kardja, emberek ! Nézik a táltosok, nézik Szittyao-rszágból jött öreg emberek s mondják ezek is: — Ez az .Isten kardja, ez! Kérdi Attila a pásztorfiut: — Hol találád ezt a kardot, fiam ? — Felséges királyom, — mondá a pásztorfiu — amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavalyi üsző “sajnálja a lábát.” Nézem, mi baja lehet s hát vérzik az utóballába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyébb a pusztán. Nézek erre, nézek arra s ihol, egy kard hegyét pillantom meg a földben. Meg fogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Én bizony »negijedtem s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből s forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak 'ellobban a lángja s a kard elterül a földön. Én aztán neki bátorodtam, visszamentem s fölvettem a kardot. Ez az Isten kardja, ez az- kiáltották a népek. Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé. " az> ez az! — örvendezett Attila s egyszeribe elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik. S beteljesedett a táltosnak jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódh tóttá az egész világot.
