Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-07-08 / 28. szám

1937. Julius 8. S-ik cMal KÖTELESSÉGEK ÖSSZEFORRÁSA AZ ÉLET! Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzők:— Úgy van, miként fentebb leírtam; kötelességek tel­jesítéséből áll'az élet s le is telik azoknak végzésével. .Azokkal a kötelességekkel, amelyeket saját énünk kö­vetel meg készséggel megbarátkozunk; de azoknak a kö­telességeknek végrehajtásától, amelyekkel másoknak is tartozunk, nagyon, sokan idegenkednek közülünk. A kötelesség mindenkor terhet jelentő. Teljesítése munkát, fáradságot okozó s ezért van, hogy minden fur* fangot előszed az ember a menekedésre azoknak a köteles­ségeknek teljesítése alól, amelyeknek hasznát nem egyedül veszi. Különösen a társadalmi kötelességek kívánalmainak utjából szeretünk félreállni s nem egy van közöttünk, aki igazi nyereségnek tekinti ha elhuzódhatik annak a mun­kának teljesítése alól, ame­lyet pedig a köznek szüksé­ge tőlünk joggal megköve­tel. Örülni pedig nincs oka an­nak, aki igy a tetveket utá­nozza s a mások által fenn­tartott társadalom testén é~ löskodik. Mert amilyen gyalázat azoknak a gazda­goknak adóletagadása, akik ezen a réven az állammal szemben fennálló kötelezett­ségeik alól menekülnek; a­­zok sem cselekszenek ildo­mosabban, akik kivonják magukat olyan hozzájáruló kötelezettségek alól, ame­lyek öregbítenék azt az er­kölcsi, vagy anyagi hasznot, amilyenek élvezetéből el nem maradnak. A létért való küzdelmet igyekszik könnyebbé tenni a tudományoknak minden ága s igy mi sem természete­sebb minthogy lemérődnek aprólékos számításokkal mindazok a tényezők is, a­­melyekkel kötelezettségeink súlyán könnyithetiink. Ezt arra használják fel az álo­­koskodók, hogy erkölccsé a­­vatnak minden olyan lépést, amelyet abban az irányban tesz valaki, amerre kötele­zettségei alól elmenekülhet. Meg kell vallanunk, hogy hasztalan figyelmeztet ben­nünket a lélek, miszerint ez a csalafinta erkölcs messze­­jár az igazság írtjától; mert hiszen számtalan esetben menekülünk ennek a szofiz­­mának köpönyege alá, mi­kor olyan teljesítések vár­nak az élet utján, amelyek természetüknél fogva ránk nézve kötelességet jelente­nek. Nem enyhítik ezek a gon­dolatok julius forróságának kellemetlenségét s írás köz­­b e n meglankadva, szinte bambán tekintek ki a nyitott ablakon. ( Ki tudja meddig révedeznék a semmibe, ha meg nem akadna a szemem hegyes búbbal fején, — egy piros tollú kis madáron. Piros Kardinális! . . . Ken­dermagra szokott, naprafor­gó belével élő, városba nem való szabad madár, hogy jöt­tél ide? Tudod-e, hogy né­zel te itt ki? Szakasztott úgy, — mint ahogy emléke­zetben látom — Nyilasék Erzsikéjének sárbaragadt pi­ros csizmája! . . . Jobb ha elszállsz innen, mig be nem fog a korom, még rádismer­hetnek a többiek; a gyapot fehérjébe törölköző, ragyo­gó piros tollú Kardinálisok! Mondd meg nekik, hogy tisztelem őket s üzenetükért, amit veled küldtek, nagy a köszönet! Tanácsuk nyo­mán már is elindultam s el­értem oda, ahol hét év előtt gépmadár repdesett, pirosra festett szárnyai hegyén, egy kicsi nemzetnek kíván­ságával. “Justice for Hungary” ez volt a felírás azon a gépma­dáron, amelynek belsejében 1930 julius 15-én két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor foglaltak he­lyet. Nemcsak a repüléssel já­ró veszedelmek gondolata barázdálta be homlokukat, hanem az is terhelte lelkű­ket, hogy saját egyéni sze­rencséjük mellé leláncolták a magyar jövendőt. Siker­be vetett bizodalmukat kü­lönösen gyengítette az a fel­tevés, hogy velük együtt merülhet el a nemzeti opti­mizmus. Alig tudták, hogy merre menjenek csak azt érezték, hogy menniük kötelesség. Az irigy fehér ködnek sűrű­jén keresztül tört azonban a csillagok fénye s ennél a fénynél keresték és meg is lelték az utat Magyarország­ba. Mert hát ezt az utat ne­kik is keresniök kellett mint mindenkinek, aki valaha is igazságot akart vinni a mi szülőföldünkre. A felfede­zőket megillető érdeklődés kisérte hát azokat a rádió ér­tesítéseket, amelyek jelez­ték, hogy 1930. julius 16-án 25 óra és 40 percnyi repülés után megérkezett a : “Justice for Hungary.” Amikor ez a repülés, fel­hívta a világ figyelmét az Europa közepén élő marok* I nyi magyar nép szivbeli kí­vánságára még ellenségeink is indítva érezték magukat a sikeres teljesítésről elisme­rőleg nyilatkozni s nem volt a világon egyetlen magyar lélek, amely a lelkesítő ha­tás alól magát kivonni tudta volna. Szülőhazájukkal szemben vállalt kötelezettségüket emberül elvégezték Endresz és Magyar pilóták s mond­juk meg őszintén, hogy jól esett nekünk az őket illető Glóriába belekapcsolódnunk. Pedig hát nagyon kevesen voltak, akik csak a kis ujjú­kat is mozgatták, ennek a vállalkozásnak elősegítésé­ben. Ha Szalay Imre Flint vá­rosában élő közkedvelt pol­gár, ezzel a szóval; “Atyám megfordulna sirjában, ha mikor arra szükség van kö­telességemet nem teljesíte­ném” — a költségek fedezé­sére nem vállalkozik; úgy egy dicsőséges fejezettel ke­vesebb volna a magyar tör­ténelem. Győrben született, köte­lességet ismerő flinH ősz magyar Szalay Imre! ! Ha sorompóba lépne a Te pél­dád után tehetsége szerint minden magyar, a Napot is elsötétítenék a mi színünket hordozó repülőgépek s a Kárpátoktól le az Adriáig, nem nyögne letiporva Hun­nia népe. Bizony Drága Gyöngyfü­­zőim. A hires nagy tettek­re alkalmas tehetségek ép úgy feltalálhatok a mi kis számú nemzetségünknek so-' rában, mint azoknak a nagy náció kolosszusoknak, ame­lyek még azt sem tudják, hogy magyar .van is a földön. Nagyon ritkán bontakozhat­nak ki azonban ezek a tehet­ségek, különösen azért, mert nem mindenki tesz eleget annak a kötelességnek, a­­melynek melegétől a nem­zeti életnek virágai kinyílni tudnának. Ti még apró kötelességek­kel vagytok terhelve s ezek közül nem egyet játszva vé­gezhettek. Mégis nagy a je­lentősége annak, hogy mi­lyen odaadással és pontos­sággal hajtjátok azt végre. Ha duzzogva, vagy immeh ámmal jártok annak a végé­re, úgy megszokás lehet a következmény s nagyon ke­vés hasznokat veheti majd az a társadalom, amelyben felnőtt korotokban éltek. Azért tanácsos, hogy min­den dolgaitokban serények és szorgalmatosak legyetek, hogy el ne maradjon semmi olyan kötelesség teljesítés, amit jó szüléitek, vagy elöl­járóitok tőletek elvárnak. A magyar irás és olvasás gyakorlásában buzgolkodja­­tok, hogy szerető intelmeit kellően megérthessétek Józsi Bácsinak A NEFELEJCS A teremtés harmadik nap­ján a földből előbujtak a vi­rágok. Akkor aztán még eltartott néhány napig, amig mindegyik megkapta a maga ruháját. Volt, aki bárso­nyos ruhát kapott, volt aki selymeset, az egyik fehéret, a másik kéket, a harmadik pirosat és a negyedik sárgát. Akkorra már készen voltak, mikor megjelent közöttük Éva, a világ első asszonya. — Jaj de szépek vagytok, jaj de kedvesek vagytok! — ujjongott Éva és csengő ka­cagása betöltötte az erdő­ket és a mezőket. — Adj nevet a virágaid­nak! — mondta a jó Isten Évának. Éva egyenként odalépett a virágokhoz. — A te neved liliom, a tiéd pipacs, a tiéd meg harang­virág, a tiéd meg rezeda, a tiéd meg margaréta, a tiéd meg ibolya, a tiéd meg orgo­na virág — és igy^ még egy csomó nevet szétosztott a virágok között. — Valami­lyen szép név jutott mind­egyiknek. —■r- Megértettétek? — kérdezte aztán szigorúan. — Megértettük, — felel­ték karban a virágok. — No jól van, holnap me­gint eljövök, de addigra min­denki tudja a nevét! Másnap alig várta a reg­gelt Éva. Fázott is a lába, amint végig ment a harma­tos réten, mert nem volt még cipője, mert suszter naég nem volt akkor a vilá­gon. De azért, mégsem tudta kivárni, amig a déli nap felszántja a harmatot. A virágok csillogtak, ra­gyogtak a friss reggeli har­matban. _ • — Most mondja meg mindegyik egyenként a ne­vét! — parancsolta Éva, mi­kor hozzájuk ért. — Téged hogy hivnak? — kérdezte mindjárt az elsőtől és tap­solt a kezével és minden tapsra kilépett egy virág a sorból. — Én vagyok a liliom — mondta az első virág és büszkén nézett végig a tár­sain, amiért ma is, tegnap is őt vette észre először Éva.-— En vagyok a pipacs — mondta a második és illen­dően meghajtotta magát, sőt még el is pirult zavará­ban. — Én meg a margaréta — mondta a harmadik és csak u g y nevetett örömében, mert tiszta fehér vászonru­ha volt rajta. — Én vagyok a harang­virág — csilingelte a harang­virág. — Én meg a rezeda, én meg az orgonavirág — mondták egymás után a töb­biek. Az ibolya még csak ki sem lépett a sorból, éppen csak félénken felemelte a kis fe­jét a zöld párnák közül, — és halkan, szerényen suttogta: •— Én vagyok az ibolya. Éva azért meghallotta és letérdelt melléje a fűbe, hogy játszodozzék vele, mert nagyon megszerette a szerény kis ibolyát. Akkor vette csak észre, hogy az egyik virág,' aki még nem mondta meg a nevét,, éppen egy nagy óriásgomba mögé akar bújni. — Holló, barátocskám, — kiáltott Éva a virágra. — nem szöksz meg igy szó nél­kül. Mi a neved, hadd hall­jam ! A szegény kis virág csak úgy kékiilt-zöldiilt ijedté­ben : — Nekem . . . izé . . . en­gem . . . én . . . — dadogta váltig, mivelhogy a nevét el­felejtette. —O. te kis csacsi, te! — korholta Éva. — Hát most mit csináljak veled? — A virágneveket már mind szét: osztottam, neked most mi­lyen nevet adjak? Máskor ne légy ilyen rövideszii és ne felejtsd el. amit monda­nak. Mi lesz, ha majd a vi­rágiskolába kerülsz és elfe­lejted, amit mond a tanitó­­néni? Ne felejts, barátocs* kam ez az első, amit meg kell tanulni. — “Ne felejts, ne felejts!” — íeddték karban a virágok is feledékeny kis testvérü­ket. S minthogy a virágne­veket már csakugyan mind szétosztotta akkor Éva, ez éppen kapóra jött. A kis kék virágon rajta maradt, hogy “ne felejts,” és azért aztán mai napig is nefelejcs­nek hívjuk. MI TÖRTÉNT NÁLUNK? Tegnap nálunk csoda esett Két kis galamb Buzaszemen összeveszett. Marakodtak, veszekedtek, A csőrükkel Biz* egymásnak nekiestek. És mig egymást martak, tépték A csatazaj Odacsalt egy öreg jércét. Öreg jérce nézte őket Biztatta Is A haragos KÜszködőket. S megesett a csoda eset: Öreg jérce Fölkapta a buzaszemet. A kis Bözsi faggatja az édesanyját: — Anyukám, hol a világ vége ? — Nem tudom, — feleli szórakozottan az édesanyja. — Nem? Szép dolog, mondhatom! Egy anyának mindent kellene tudni! ■ ■MÉM

Next

/
Oldalképek
Tartalom