Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-09-23 / 39. szám

1937 szeptember 23 t ik «14*1 VfrhövayQhJbpja A BALATON LEGENDÁJA Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzőim! Most, hogy kissé hűvösre váltak a meleg napok s itt az ősz, — az emlékezés szárnyán visszarepül az én lelkem is életemnek ama gondtalan, boldog korszakába; gyermek­korom aranysugaras éveibe! . . . Azt hiszem, kevés olyan ember van, aki szeretettel ne gondolna vissza azokra az estékre, amikor ágyban fekve, édesanyja mesélő szavaira figyelt. Künn a sötétedő este észrevétlenül éjszakává válto­zott s bent a szobában olyan jó volt édesanyánk kezét fog­va érezni, hogy nem vagyunk egyedül. Ilyenkor tódult ajkunkra a kérdések végeláthatatlan sora. Kérdések, amelyekre feltétlenül feleletet vártunk, amelyeket napközben feltenni sem mertünk volna. Miért teremtette Isten a világot? Hogy lehet az, hogy a felhők hátán ragyog a nap, amig a földre eső per­metez? . . . Azután jöttek a kis napi gondok. Milyen tészta lesz holnap? Elsza­kadt a labdám, elveszett a babám, kapok-e helyettük újat? Csintalan voltam az iskolában. A tanitó bácsi (tanító néniket az én időm­ben nem ismertünk még) sarokba állított s valamit be­irt a kis könyvébe. Vájjon mit írhatott be? Holnap fog rám haragudni? Gyer­­meklelkünk előtt millió kép, számtalan rejtély állt, ame­lyek ezen bizalmas esti ó­­rák nélkül elmaradtak volna. De ilyenkor az álom és ébremlét határán olyan könnyű volt lelkünket édes­anyánk elé teriteni, hiszen ő volt a szeretetben, jóság­ban, lelki és testi fájdalom­ban az egyetlen biztos me­nedék. Ti, drága Gyöngyfüzőim, akik még nem kerültetek ki az életbe, akiktől a minden­napi élet küzdelme még nem vonta meg ezeket az estéket, ti, akik még megfoghatjátok édesanyátok kezét, ne mu­lasszátok el ezeket az esti beszélgetéseket, forduljatok minden bajotokban, minden kérdésetekkel édesanyátok­hoz és meglássátok, hogy a türelmes szeretetteljes, meg­nyugtató válasz sohasem fog elmaradni. Ha pedig lenne olyan kér­dezni valótok, amit tőlem óhajtanátok megtudni, írja­tok teljes bizalommal egy­­egy levelet néha napján s én megadom a választ, melyből szeretet fog mosolyogni mindenkor felétek. — Mint a múlt héten 'már megkezdtem, e héten is foly­tatom Írásomat, mely a ti gyönyörűségetekre, épülése­tekre, édes szüléitek és ma­gyar nemzetiségünk ősei ha­zájának és saját leszárma­zástoknak megbecsülésére fog szolgálni. A magyar nemzet szárma­zására és eredetére vonatko­zó regét megírtam már a múlt héten s abból megtud­­t á t o k ugyebár kedves Gyöngyfüzőim, hogy a száj­­hagyomány, a monda sze­rint Hunortól származtak a hunok, Magortól —- a ma­gyarok . . . A magyarok ősi hazája te­hát, mint már tudjátok, — Ázsiában volt. Vegyétek elő a legnagyobb földrésznek: Ázsiának (Asia, the world’s largest conti­nent) térképéh A Kaspi tengertől (Caspian Sea) nyu­gatra, a Don, a Dnyeper és a Fekete tenger (Black Sea) között a térképen láttok egy nagy területet, egy halban, vadban és jó legelőben dús vidéket. A régi görög irók ezt a vidéket LEBEDIA-nak nevezik, valószinüleg a ma­gyarok első vezére LEBÉ­­DIÄS, vagy ELŐD nevéről. Ide vándoroltak őseink s a külömböző szláv törzsek szomszédságában, itt éltek vagy 60-70 esztendeig. Ide­iglenes hazájuk volt tehát az a terület, de ott nem marad­hattak, mert volt a magyar­nál egy erősebb és nagyobb nép: a bessenyők. Azok folyton ellenségei voltak a magyaroknak s ahol csak tehették, kárt tettek nekik. Őseink tehát tovább vonul­tak nyugat felé, amerre va­lami erős vágyakozás is egy­re vonta őket. Hagyomá­nyaikban, énekmondóik da­laiban ott élt egy távoli nagy föld: Attila és a hun nép egykori birodalmának' képe, melyet rokoni örökségüknek tekintettek. Őseinknek te­hát jussuk volt örökségük­höz s elhatározták, hogy megszerzik azt az ismeret­len szép hazát. Erről a honszerzésről és annak előzményeiről, majd legközelebb fogok nektek mesélni drága Göngyfüzőim. Addig pedig elmondok nektek egy nagyon szép ős­regét, mely ott játszódott le azon a földön, amelyet a ma­gyarok ősei kerestek . . . Már ott Ázsiában, Etelköznek el­nevezett hazájukban is ének és regemondóik tudták ezt a szép mondát ... A Bala­ton legendája az, melyet csöndes estéken a táboritüz köré gyűlt vitézeknek és harcosoknak igy meséltek; Ott messze, nagyon mesz­­sze, ahol az “Isten ostorá­nak :” Attilának birodalma terült el, élt BAKONY, az öreg király szépséges lányá­val, akit BALATONNAK hívtak. Folyó arany volt a haja. Szemében az ég kék­je ragyogott. Arcán a hó­ra esett rózsa szirma piros­­lott. De a szive kemény volt, mint a kő. Hiúságánál csupán büszkesége volt na­gyobb, nem sirt, nem kaca­gott. Válaszolni is csak ak­kor válaszolt, ha neki tet­szett, ami bizony elég ritkán esett. Csupán a szép ruhát szerette, érte még az eget is irigyelte. Szeszélyeit végre királyi apja is megsokallta. Elha­tározta, hogy lányát férjhez adja. Vesződjék véle az lí­ra, majd megtanítja: bezzeg beszédre nyílik akkor ajka! Messzeföldről jöttek is a kérők, de Balaton elutasítot­ta mind Valamennyit. Apja haragjára kijelentette, hogy ő biz csak annak lesz a fele­sége, aki esküvőruhának az ég kék kárpitját számára le­hozza, de rajta legyen ám a nap, a hold és a csillagok: fényes koronának, ékszernek, csodának. A kérők elképedtek, a tál­tosok szörnyüködtek, de nem akadt senki, aki gátját vesse Balaton merész kéré­sének. Hordták a kincseket, holdezüstje szőtte selyme­ket. Versenyre keltek az ég­­kékjével, a nap aranyával, a csillagok fényével. De Ba­laton megvetéssel mérte vé­gig a sok kérőt, a sok kin­cset s ragaszkodott ahhoz, amit kijelentett. Elbusult a király, búsultak a táltosok bölcs'ek, busult az ország is. Hát nem akad legény, aki a királylányt me­rész álmából kigyógyitja. Még istenük a Hadúr is meg­sokallta. Megharagudott; — a föld kincse nem elég, az eget is akarja. — Küldök im egy legényt, aki megtanítja! Erdő közepében, virágos me­zőben, hófehér kecskenyájat legeltetett. Maga faragta furulyáján édes-bus nótákat zengett. A hollófiirtii, vál­las ' legényt TIHANYNAK nevezték, A szép Balaton és a kérők hírét, neki a ma­darak mesélték. • Tihany felvette a cifra szűrét, felült a nyergébe és úgy indult daliásán a király elébe. Balatonnak tetszett a le­gény. Fölfigyelt a zengő szép dalára, de az égi ruhát továbbra is makacsul kíván­ta. — Lehozom én, Szentem, ígérem, megkapod, de elő­ször légy a feleségem! — Addig nem eszküszöm, rriig az égi ruhát fel nem ve­szem ! — mondta és a pász­tort faképnél hagyta. A király, a táltosok és a bölcsek tanácstalanul össze­néztek, nem tudták mitévők legyenek. — Sose busulj uram király, bizd csak a leányod reám; de hunyjátok be a szemete­ket . . . fogjátok be fülete­ket ! Szót fogadtak. Tihany a leány után in­dult, a lovára kapta és neki­vágott a rengetegnek. Balaton bizony hiába si­­kongott. Haragjában ké­kült, zöldült, szép szeme szikrázott. Tihany szoro­san magához ölelte, megcsó­kolta, de biz meg is verte. — Látod-e már a csillago­kat, én édes párom? Kell-e még az égbolt gúnyának? — kérdezgette. — Addig kér­dezgette, mig azt a választ kapta: — Nem kell nekem az ég! Csilfag a te két szemed s az nekem elég. Engedelmes, hű asszony lett. Boldogok is voltak. Elégedetten éltek. — De az­tán Balaton mind gyakrab­ban eszébe hozta az urának az Ígéretét: — “Az égi ruhát esküvő után kapod meg!” — Az öreg király is leányba pártjára állott. — Nógatta, noszogatta vejét: — Hát bizony, fiam, ha megígérted, tartsd meg a szavadat. Hozd el a leá­nyomnak az eget meg a csil­lagokat ! Tihany megunta a sok noszogatást s a kardot, a­­mellyel eddig az ellenséget verte, most az ég ostromára köszöriilgette. Aztán felvetette magát sasszárnyu lovára és elindult dacosan a csillagok útjára. Balaton megijedt . . . felug­rott utána. — Történjen bár­mi, jóban-rosszban együtt legyek veled; büntessen e­­gyiitt Hadúr! “Dörgött, villámlott, csat­togott, mikor Tihany az ég­ből egy darabot kihasított. Éppen csak annyit mondha­tott: — “Nesze, ez a tied, be­váltottam az igéremet.”— Aztán Hadúr haragja a ki­szakított éggel együtt őket a földre sújtotta, az öreg ki­rály, Bakony lába elé dobta. Virágos mezőben, nyája kö­zelében, ahová leestek, kö­röskörül megnyíltak és tüzet hánytak a hegyek. Balaton Tihany lábát bűnbánóan át­ölelte. Miközben a hatal­mas Hadúr őket a földhöz szögezte. — Ó, Hadúr, engedd, hogy a bűneimet jóvá tegyem. Égi ruhám vízzé váljon. Jó uramnak a tűz ne ártson. — Alighogy kimondta és az urát átalfogta, Balaton ru­hája vízzé, Tihany heggyé változott. Ott áll ma is Tihany hegye. Balatont az égi viz elnyelte, de meg nem ölte . . . azóta hol sir, hol nevet. Ragyog, elborul, ha­ragszik. Ruháján most is ott tündököl az elrabolt ég. Rajta a nap, hold és a csilla­gok. S hogy a nagy Had­úrt teljesen kiengesztelje, minden bűnét jóvá tegye, egy ideig — sok évekig, Ti­hany fokán választ adott. Mindenkinek felelgetett a büszke királyleány. Bala­tonnal együtt eltűnt a kecs­kenyáj is, de a megkövese­dett kecskekörmöket — a­­kárcsak Tihany lábát — Ba­laton még most is, alázato­san mossa, mossa. Az öreg Bakony ~ is megbünhődött; amint ijedten kitárta karjait, gyermekei, Balaton és Ti­hany felé, úgy maradt; hegy­ség lett belőle . . .” * * * Eddig szól a regősök me­séje a Takonyról, a Balaton­ról és Tihanyról . . . Olvas­sátok ti is azt ép oly szere­tettel, mint amilyen öröm­mel és szeretettel megírta azt nektek drága Gyöngyfü­zőim Józsi Bácsi NEM MIND ARANY — AMI FÉNYLIK! Indiana Államban a biztosítás­sal foglalkozó intézmények kon­venciót tartottak. A gyűlés so­rán az egyik előadó élesen kikelt az újabban életre kapott azon gyakorlat ellen, hogy egyes tár­saságok, egyletek díszes rajzu, arany pecsétes kötvényekkel a­­karják megszéditeni az embere­ket. Sajnos a mi magyarságunk kö­zött is számosán akadnak, akik bedülnek a nagyhangú ígéretek­nek, felelőtlen kijelentéseknek, akiket megszéditenek a nagy szá­mok s művészi rajzu, nagy arany pecsétes kötvényről azt hiszik, hogy az jó! Pedig nem a ruha teszi az em­bert! Hiába öltözik ki valaki ünneplőbe — ha gyenge képes­ségekkel van megáldva, — amint megszólal, eloszlik a diszes ruha varázsa. Lehet azon a kötvé­nyen hét arany pecsét is — de ha kinyitjuk és elolvassuk figyel­mesen, akkor látjuk csak, hogy a nagy pecsétet azért akasztották a külső felére, hogy fé’revezes­­sék a könnyenhivőket. A Verhovay kötvények egy­szerűek. Aki Verhovay tagjává válik — az nem vesz zsákba macs­kát. Azután meg hiába van az arany pecsétes kötvényre ráírva, hogy a társaság sok száz milliós! Mert hiszen a számok könnyen félre­vezetik az embert. Joggal merül fel az a kérdés, hogy melyik em­ber a gazdagabb, az e akinek tiz­­ezer dollárja van, de azt $9,500. adóság terheli, vagy pedig az, akinek csak ezer tallérkája húzó­dik meg szerényen a bankban, de nem tartozik senkinek semmivel? .

Next

/
Oldalképek
Tartalom