Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-09-23 / 39. szám
Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association VOLUME XX. 1937 SZEPTEMBER 23 NO. 39 SZÁM A TORONY ONTJA A FÉNYT Híjába no, nem lehet ezt az írást máskép megkezdeni, csak úgy, hogy húszéves vagyok és megyek a vegliai világító toronyhoz, ahol már vár bölcs öreg Giuseppe Carano, hogy megmutassa nekem a morlaccai halászok dicsőségét. Ez a “dicsőség” világított rá — és biztosan világit még ma is — a quarneroi vizekre, ama halászok szolgálatára, akik az arany szelek és ezüst sirályok elülte után érkeznek be Veglia sziget sziklás öbleibe. Mert, — miként azt bölcs Giuseppe Carano mondta borocskázás közben — a tenger olyan, mint az élet: az estéje ködös és nyugtalan. És, ha hegyek mögött marad a hold, ezer veszéllyel félemliti meg a halászok szivét. ________ A vegliai bor, piros, mint a vér. Hiszen vér is. Áruló Frangepán János vére, amit különös örömmel iszogatnak a vegliaiak, mióta Mária Therézia császárnő nékik adta a silói hegyeket és a velencei nagyurak kecskéit. Most is ebből a vén vérből koccintgattunk, hogy ködölt immár a Quarnero és hogy egyre sűrűbben érkeztek vala a Canale della Morlacca felől a halászok vitorlásai és szkúnerjei. — No, megyünk-e már a toronyba? — Várj, fiam, — mondja öreg Giuseppe Carano, — amíg a “legények” meghozzák az olajat. . Mert bizony nem villanyra forgott a vegliai “dicsőség” nehéz üveg csészéje, hanem inkább szép sárga olajra, miként volt vala ez Homérosz idején, hiszen a vegliaiak a villámot, ezt a szörnyű hatalmat csak a haragvó Ég zengéseiből ismerték. De jöttek a “legények” az olajos korsókkal. Ki erről, ki arról. És vállaikon úgy piroslott a korsó, miként piroslik időtlen idők óta, a rendesütemü, dobogó szív. Jöttek a “legények” fáradt léptekkel, fehér szakállal, görnyedő háttal, némileg rongyosan, mint ahogy a Veglia szigetén felejtett szegény olaszok járnak és vitték az olajat fel a toronyba, hogy megtöltsék a nagy üvegcsészét, amiből vezérlő fények fognak szétröppenni a Quarnero hullámain, ha elülnek az arany szelek és ezüst sirályok. Jöttek a “legények” mindenfelől. Sokféle olajokkal. Volt köztük aranysárga, szürkülő, barnás és vörhenyes, mint amilyent terem ez vagy az a földje- kavicsos Vegliának. Mert — miként ezt öreg Carano mondta, — volt: aki Silóból jött, volt aki Kersoból, volt Noviból járó, volt caranoi, bucarri-i, volpei, trottai, volt mindenünnen való, ahonnan halászok járnak ki a Quarneróra. — Hm, — mondom én öreg Caranónak, — aztán jól van-e ez igy, hogy anynyiféle olaj kerül a csészébe? — Csak igy van jól, — bólint bölcs Carano, — mert csak igy szolgálhatja a torony mindazon halászokat, akik Veglia minden szegletéből hajóznak ki az életet és halált egyformán osztó tengerekre, mert, édes fiam, a tenger olyan, mint az élet és az olaj is EGYFORMÁN FÉNNYÉ LESZ a közös csészében, bárhonnan hoznák is azt a legények. És, hogy az arany szelek és ezüst sirályok elültek, csakugyan kilövelt a fény a világitó torony forgó csészéjéből. Csóvásan, sárgán,mint ahogy a gondviselő égijelek járnak felettünk, ha az élet tengerének veszélyei fenyegetik az ezerfelé bolyongó, küzdő embert. És az estvéli homályból innen is, onnan is jöttek a halászok csapzott vitorlával vagy nyöszörgő szkúnerekkel, telt vagy üres hajófenékkel, boldogan vagy szerencsétlenül, de valamennyien nyugalmas szívvel, hogy íme: vezérlő fénnyel szolgál ma is nekik a vegliai torony, a morlaccai halászok örök dicsősége. — No, — mondta Giuseppe Carano, mire mind behajóztak a halászok — buona sera, kedves egyfiam, aki estézni jöttél hozzánk, — ime, a torony már ontja a fényt. * * * Híjába, semmiképpen sem lehet ezt az irást folytatni máskép csak úgy, hogy ötvenéves vagyok és megyek a pittsburghi világitó toronyhoz, ahol bölcs Giuseppe Carano, azaz hogy — mit is beszélek? — Giuseppe ... Daragó József megmutatja nekem az amerikás magyarság dicsőségét, a Verhovayak világitó tornyát. A Verhovaysták nagytanácsa — óh, milyen hideg szó az “igazgatóság”! — ma érkezik a toronyhoz, hogy megtöltse a forgó csészét világitó olajokkal, ama magyarok szolgálatára, akik átvándoroltak a tengereknek tengerén, hogy — mire az aranyszelek és az ifjúság játékos sirályai elülnek, — megtöltsék tarisznyájukat a mindennapi kenyér és mindenesti nyugalom biztonságával. Mindenfelől jönnek, mint a vegliai “öreg legények”, akik a morlaccai világitó torony olaját hordják össze. Nem sejtik, hogy én ilyen vizsgálódással nézem őket és hogy látom vállaikon a szivszinü olajos korsókat és homlokuk mögött az amerikás vizeken bolyongó magyar hajósok gondviselését. Az egyik erősvállu, Peturfejü szittya és vékony szemöldöke alatt nyugtalan fekete szem. A másik zsoltárarcu Jó, templomos homlokkal, ahol egészen biztosan magyar ész elmélkedik. A harmadik fehér, mint a ritka holló és két sötét szemén hordja a pajzsát, hogy ne lássuk a lelke szelídségét. A ne gyedik ősi magyar szenvedések hordozója szép, okos daccal, kimivelt türelemmel. Az ötödik, mint kun lovas a pusztán, meleg tekintetével még a gondok bozótjai közt is virágot keres. A hatodik fürgekezü harcos, aki nehezen békül, de szívesen vagdos és a hetedik, aki bizonynyal régi határokról való, komoly őrséggel néz a munka elé. Gondolom magamban — a szemem tán mondja is —: jól válogatták össze őket. Itt a sikföldi magyar, itt a határokra tolt székely strázsa, itt a Földnélküli Jánosok hurosizmu követe, a bányák mélyéről érkező üzenet, az ősz tekintély, az ifjú erő, a harc és a béke, az erény és reménység és mindenek centrumában bölcs Giuseppe Carano, — vagy mit is beszélek? — vigyázólelkü Daragó József, aki a mindenfelől érkező lelki olajokkal megtölti a torony (Folyt, a kővetkező oldalon.)
