Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-07-08 / 28. szám
‘VfrhovayakJap/Q Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association VOLUME XX. 1937. JULIUS 8. No. 28 Szí M 7 ÉRT? Magyar közéletünk ugy odaát, mint ideát erőien zajlik. Cikkek, tanulmányok és könyvek látnak napvilágot, melyeknek olvasása közben megállunk s révetegen magunk elé nézünk. Most midőn lapunkban bontogatni kezdtük a magyar őstermelő: a magyar parasztság iiszkösödő sebeit és rámutattunk a lebegő vészfellegekre, azon vesszük észre magunkat, hogy mindnyájan, akik magyar közügyekkel foglalkozunk, — nemzeti létünk gyökereibe fogódzó problémák viharába kerültünk. A magyar létkérdés mindnyájunkat aggaszt, — sőt ha rágondolunk, mindnyájan idegesek is leszünk. Pedig a mai sorsdöntő időkben igazán szükség van erős idegzetre. Még pedig fegyelmezett, nyugodt idegzetre mely nem rémül meg a ka~ varodó mélységekből előtöri"» Iegsitlyösírbh -pr< .1 >1 émák felvonulásától sem. Lapunk (ugy is, mint korfigyelő) már hosszú hónapok óta a nagy kérdéseknek kijáró szeretette] figyeli azt a magyar kavargást, bár szeretetünket egyre többször bizonyos aggodalom és félelem nyugtalanítja. Igen, —- inert azt látjuk, hogy a kibontott magyar sebek sokkal mélyebbek és csak igen nehéz kezeléssel gyógyíthatók . . . Pedig sokan azt is mondják: “Minden elmúlik egyszer. Égő, kinzó sebek maguktól is behegednek, meggyógyulnak. És jönnek napok az életben, mikor mösolygunk azon, hogy egyszer megsirattunk valakit, vagy valamit!” Én szívesen hiszek a jóban. Magam is igy vélekedem egyről-másról, de sohasem igy nemzetségünk nagy problémáiról, — sőt a magyar közéletről sem. — Az én véleményem az, hogy mindig újabb és újabb eszméket, terveket, gondolatokat kell beledobnunk a lusta, magyar közélet álló vizébe. A Verhovayak Lapja két utóbbi számában nyilt őszinteséggel feltártam véreink óhazai nyomorát, vergődését. 1 'ájó szívvel tettem ezt s épen olyan fájó viszhangot keltett az. — (Bizonyítja ezt a beérkezett levelek halmaza !). Cikkeimben olyan égő és ki nos sebeket érintettem, melyek önmaguktól sohasem fognak meggyógyulni. Azokat kezelni és gyógyítani kell!! P r e s z 1 y Elemér, a Pesti Hírlapban azt írja, hogy Csonkamagyarországnak nincsen egyetlen egy oíyan területe sem, mely a történelmi viharokban anynyit szenvedett volna, mint a valamikor gazdag, dús és boldog Nagy Magyar Alföld, melynek falvai, őslakói nagyrészben elpusztultak és termőföldjei pusztasággá váltak. — Gondoljunk csak a törökökre. A törökök kitakarodása után a nagy magyar pusztaságon mindent elölről kellett kezdeni, újra kellett építeni. Es csodálatos szivósággal a magyar népi őserő, szorgalom és lankadatlan, nem pihenő, verejtékes munka kétszáz év alatt bámulatraméltó eredményeket ért el. “'A megmaradt magyarság, mint tudjuk, magára talált,” — irja Preszly. — “áldott termékenységgel egymás után bocsátotta ki a rajokat magából, uj falvak épiiltek, szépséges templomtornyok kúsztak az ég felé, iskolákban az elemi műveltség igéit csepegtették kicsiny magyarok fogékony leikébe, részben magyarokká váltak idegen nemzetiségek, újra termővé lettek puszta földek.” “Küzdelem indult a homok hatalma ellen, szőlőtőke, gyümölcsfa, virág tette kedvessé a búza — és rozsföldek egyhangúságát.” . . . És véreink önerejéből megtörtént a feltámadás. — — Sajnos, a magyar sors ismét örvénybe került. Vészesen kavargó, gyilkos őr vénybe, mely a tatár és török hódoltsághoz hasonló veszedelmeket zúdítja rá most véreinkre. Ennek lényegét nem nehéz elgondolnunk, ha tudjuk, hogy mindenkor a magyar Alföld népe volt lelki alkatánál fogra az öncélú magyar gondolatnak leghűségesebb védője, őrzője, a szabadságharc elszánt honvédője. A kiegyezéstőj a világháborúig terjedő ötven év alatt a magyar kormányok az Alföldet nagyon elhanyagolták. Nem törődött senki az ijesztő nagy irni-olvasni nem tudással, az alföldi nép közegészségügyével, az ijesztő nagy gyermekhalandósággal, tüdővésszel és egyéb népi betegséggel. Kórház alig egy-kettő akadt az egész alföldterületen. Az anyák orvos nélkül szülték gyermekeiket. Nem fásitották az Alföldet, a futóhomok folytatta sokhelyen káros hódítását és tett terméktelenné nagy területeket. — A vadvizek szabadon rakoncátlankodtak. — Politikai szólamoktól voltak (Folyt, a következő oldalon.) aV regi EESZEK... A tavasz nem mindig márciusban köszönt be. Van ugy is, Hogy júliusban jön meg. Fehérfaluban például ilyenkor jött meg az Ur 1937-ik esztendejében. Legalább is igy jegyezte ezt fel Boldogh Balázsné a bibliába. írván ekképen: “1937 julius hava. Annak is a legvége. És miránk most jár a tavasz. Mert tavasz akkor van, amikor megtérnek a vándormadarak. És a mi vándoraink most tértek viszsza régi fészkükbe. Nagy Amerikából, negyvenéves tél után. Itthon jár édes jó apám is. ő is a Verhovay hajóval jött meg. Ha három szivem volna, annyi se bírná könnycsurgás nélkül ezt az örömet.” És megringatta a kisfia bölcsőjét valami rögtönzött dajkadallal. Jóska elaludt. Sőt álmodott is hozzá. Nagyon különöset álmodott, amilyen nem is való a bölcsőbe, dehát furcsa esztendő volt ez, lám a vándormadarak is julius alkonyán érkeztek meg Fehérfaluba. Jóska kisszive megszorongott, mert rákalapált valami angyalszárnyu kis Bánat és ezt mondta neki:--- No, kisfiam, most itthon van a nagyapád, olvasdd ki gyorsan a szeméből, hogy mi az Élet. A gyerek illendően nekikészült. Felhúzta oskolás bátyja piros csizmáját és odatipegett a nagyapjához s bár még sohasem látott ábécés könyvet, könnyen kibetüzte merengő szeméből ezt a kis mondatot:--- Az élet remények útja és bánatok kútja. Nagyapó látta, hogy a fiú nem érti, amit olvas. Közelebb húzta hát magához és igy szólt hozzá, amíg Jóska kiváncsi tekintete átbugdácsolt arca barázdáin és újra a szeméhez ért:--- Hát, édes kisfiam, először is libát őriz az ember. Kis pataknál. És egyszer csak haltja, hogy mondja a Patak: “Csirr-csurr, de szép az ut a hegyre.” És erre elindulsz a hegyre juhokat őrizni. Őrződ a juhot nagy becsülettel, esténkint meg is számlálod, mint a csilagokat és egyszerre hallod, hogy mondja a Hegy: “Hej-haj, de szép is az ut a tenger felé.” És erre elindulsz a tengernek, ahol akkora hajók úszkálnak, mint a pilinyi templom.--- Csibben-csobban a viz, tülköl a hajó t addig bámulod az Óperenciás holdat, amig megszólal: “Hüm-hüm, de szép is lehet az ut a Föld mélyébe, ahol kincseket ládázott el az Isten és csodálatos titkok borulnak az ember elé.” És erre elindulsz a föld mélységei felé és négy, mégy egész a pokolig s egyszerre megszólal a Pokol: “Dirr-durr, de szép is lehet az ut innen kifelé. “És erre elindulsz kifelé, rongyos lélekkel, megtört testtel s mire a napvilágra érsz, azzal fogad az áldott, friss hajnali Szellő: “Sitty-sutty, de szép is lehet az ut hazafelé.”--- És elindulsz hazafelé újra azon az utón, amelyiken elérkeztél a pokolig és mégy, mégy újra a világon át, Óperenciás tengeren át, vonaton, hajón, mindenfélekép és végre is itt vagy, kis fiam, megint a régi fészekben. És látva látod, hogy az a legszebb ut az életben, amelyik hazafelé visz. — Igen, — ismételte meg nagyapó — az a legszebb ut az életben, amelyik hazafelé visz. És legurult különös fényű arcán, a mélyszántásu barázdák között, egy szép, kerek, meleg csillogó gyémánt.--- Hopp, --- mondta Jóska, --- ez az enyém! Nagyapó kedvesen bólintott rá:--- A tied, kisfiam, neked hoztam nagy Amerikából!
