Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1937-01-02 / 1. szám
ß-IK OLDAL JANUÁR 2. “Hála Istennek - Nem halt bele Janika!” Amikor elgázolta az automobil, sérüléseibe nem halt bele Janika. Megélt s ezért van a hálálkodó szó az anyának ajakán, mikor elnyomorodott gyermekének háromkereküszékét a napos oldalra tolva, szomszédasszonyával beszédbe kezd. Az anyai szivnek szerelme nem lát még most arrébb, nem is néz távolabb csak odáig, ahol gyermekének pergamen szinü pupillái alól bágyadt szemeknek sugarai fáradnak bele, a mának érthetetlen helyzetében s a jövőnek még nem is sejthető kínlódásaiba. Hogy is érezné meg az Isten iránti hálával telitett anyai szív, azokat a kétségbeejtő fájdalmakat, amelyeket a kis Jánosnak, a, mások kegyelmére szorult, megnyomorodott embernek tartogat a jövendő élet! Elég ok az anyának boldogságára most, hogy Janika szemeiben nem aludt ki, — ég a pislákoló élet. Holnap már nehezebb lesz tolni az invalidusok szekerét, idővel János lesz Jánoska s két kétségbeesett embernek terhét vonszolja majd a kerekes-szék; azét, a ki benne tehetetlenül ül s azért, a ki a széket ide-oda tolni kényszerül. Jobb, ha elfordulunk még most, Jánoska anyjának boldogságot sugározó arczától, nehogy kénytelenek legyünk azt is meglátni, hogy évek múlásával mivé tette, hova zsugorította össze Jánosnak édes szülőjét, a lelki és testi gyötrelem. * * Ki utazik ma közülünk lovas szekéren? Beton burkolatok alá van temetve, a múltnak poros, sáros kocsiutja s még a fölöttük futó automobil gyorsaságával sem elégszik meg a mai ember. Szárnyakra kel s röptében nagyobb a sebesség mint a kőszáli sasé s messzebb ér el, mint az évszakokat cserélő vándor madár. Minden megy, fut, szalad, rohan; megállhat-e hát teremtett lélek mozdulatlanul, a múltnak a kapufélfájához támaszkodva. A ki azt tenni merné, a haladó életnek forgataga úgy nyomná oda az ilyen nyakaskodót, hogy összemorzsolt roncs maradékaiból nem maradna más, mint az elijesztő példa. Teljesen mindegy, hogy mi okozza az embernek tehetetlen állapotát; baleset, kóros betegség dönti-e ágyba, vagy lelki bénulás teszi-e az életre alkalmatlanná. Az eredmény minden esetben az, hogy az abból származó teher, valakinek vállaira nehezedik. Aki nem akarja, hogy ennek a tehernek súlya alatt Ö maga, vagy miatta valaki más, a régi ki-ki magának kapufélfája mellett összeroskadjon, az már megérti az idők jelét s belekapcsolódik a modem életbe. A Verhovay Segély Egyletben harmincznégyezer ember tömörült össze, hogy egymásnak emelni segitsék azt a keresztet, amelyet életnek kálváriája valamelyiküknek nyakára rak s szivesen fogadnak maguk közzé minden 'amerikai magyart, aki testvéri összefogásukban osztozni óhajt. * * Mosolygó gyermekarczokról hullanak a rózsák, aczél izmokkal befont karokba bénaság fészkel. Feljajduló szii-. lök, siró családok átkozzák az eget, mikor megpróbáltatásuk idején, egyedüllétben tépi, szaggatja őket az életnek vihara. Csak magukra nem vetnek, holott önmagukat illenék vádolniok. Ki tehet más róla, hogy régi szokások kapufélfája mellett, morzsolja zúzza őket az életforgatag. Daragó József GAZDAG. VÁLASZTÉK Egyik amerikai államban a halálraítéltnek joga van a különböző halálnemek között választani. Az egyik ilyan halálraítélt ül a siralomházban, amikor beállitj hozzá a fegyházigazgató. — Kérem, — mondja —azért jöttem, hogy kegyeskedjék dönteni. Van valód ébenfából készült akasztófánk...... — Nem kell! — feleli az elitéit. — Akkor talán ajánlhatnám szoiingeni acélból készük, remek bárdunkat...... —Nem kell! — Rendelkezésére áll kéte> tT voltra berendezett elsőrendű villamosszékünk...... — Nem kell!-— Esetleg ajánlhatnám a legújabb rendszerű ismétlő pisztolyainkat. Gyors eredmény, biztos hatás, többek által kipróbálva és garantálva. — Nem kell! Az igazgató kétségbeesetten vakarja a fejét. —Van itt még valami, ami uraságodnak esetleg megfelel. Van gyorsanölő mérgünk, amely a másodperc tizedrésze alatt végez az áldozattal. —Jó, legyen méreg! — felel az elitéit. Mire az előzékeny igazr gató kiszól az ajtón: —Viszkit! Vfrhovayakjgpja BOR, BÚZA, BÉKESSÉG Soha nem volt több kívánsága a magyarnak és mégsem teljesült be. Ha bor, búza került is, a békesség mindig csak vágy maradt. Mindig volt, aki megpiszkálja a nyugalmunkat. Hol külső, hol belső ellenség. De ebbe sem pusztultunk bele. Cipeltük az életünket jókedvvel, akármilyen rongyos, foltozott is volt. Mert mindig azt tartottuk, hogy: ember teszi a subát. Mármint minálunk. Ellentétben minden más világokkal, ahol mindig is inkább a ruha volt a méltóságosabb. Ujesztendő hajnalán mindig nagykedvvel rántottunk egyet a vállunkon, mert hátha? Megesik az néha, hogy százszor is vészit az ember és százegyedszer nyer. Mindent visszanyer, amit elvesztett ás még egy kis kvattrkára való is kijut belőle. Aztán meg, amit nem ad meg a sors nekünk, hát azt odakivánjuk egymásnak. Ahogy Kondér Ábris szokta cselekedni a maga rongyosában, mikor Újévet köszönt. Mert ennek is van ám teteje, mint minden más okos dolognak. Mikor a kéményseprő már elment, — mert arra nagyon vigyáz, hogy őt meg ne előzze ---- bekattog Ábris is minden utakra alkalmatos csizmájában a portára ^s az üveges gang alatt megállapodik. A bajusza deres, lehelete odafagyott a szemöldökére, de szive, szava, az meleg. — Gyere be, Ábris. Ábris beljebb lép tisztelettel s miután botját, kucsmáját betámasztotta az ajtószegletbe, kikrákogja torkából a kapadohány emlékét és mondja a maga köszöntőjét ünnepi hangon ekképen: Bor, búza, békesség. Ősz fejünkre tisztesség. Gyerek ajkán nóta. Asszony arcán rózsa. Tepsibe kis malac. Kemény télre lágy tavasz. A szekerbe szép ló. Köszöntőnek szép szó. Ami ezután következik még, azt már csak úgy, a maga költészetéből kerekiti ki Ábris, ahogy mező járásban, töprengő bolyongásokban kiókumlálta: — Boldog Ujesztendöt mi falunknak, hazánknak, nagy munkaidőbe sose legyék vasárnap. Verje ki a nagy Teremtő rácot, csehet, oláhot, miénk legyen végtől minden, mit a magyar beszántott. Igazkoggyék a magyar is egymásközött békére, ággyá ki a kommenciót az Úristen részére. Minden ólba három hízó röfögjön, a patakon ezer liba poroljon, végezetül ténsuramnak kívánom, házanépe meg kigyelmed életire a májusi kakukkmadár százesztedőt kiájjon. Aggyon Isten boldog Ujesztendöt! Ábris pompás gyakorlattal felhörpinti a kupica szilvóriumot és temérdek tarisznyáját jelentősen hátralöki. Olyat klappan az üres tarisznya, mint kutya gambája, ha levegőt kap be. — Tedd le a tarisznyád, Ábris! — Nem igen jó lesz az, ténsuram, mermég elrepül. — No majd megnehezítjük eggyel-mással. És amig nagyasszony, kisasszony, szakácsnő, szobalány az Ábris táskáját tömködi, a cigányok is megjönnek. Nyakuk, álluk átkötvj a hideg ellen és derekukon is biztositó madzag. Kezük megdermedt, hegedűjük repedt, a húr legtöbbje madzag és mégis olyan gyönyörű a nótájuk, amikor rázörögnek, magyarnak kijáró szegény módra: “. . . Amennyi csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája! TARN6CY ÁRPÁD McNeal György magyarul beszél Ivét gyermek ül előttem Budapesten, egy fiú nevelőintézet társalgójában. Egy évvel ezelőtt még alig-alig tudtak valamit erről a városról, csak annyit tudtak, Magyarországról, hogy édesanyjuk szülei onnan vándoroltak ki Amerikába. Mert ez a két fiú — Albrecht Béla és McNeal György — már a harmadik nemzedékhez tartoznak. — Édesanyjaik Amerikában születtek. McNeal Györgynek pedig az édes apja is ott látta meg a napvilágot. Most itt vannak Magyarországon, Budapesten és nagyon szeretik ezt az országot, ezt a várost és boldogok, hogy megláthatták azt az országot, amelyről nagy apjuk mesélt nekik. * * Albrecht Béla és McNeal György detroiti gyerekek. Tavasszal, mikor a Yerhovay Segély Egylet 50 éves jubileuma alkalmával megszervezte az első tagszerzési versenyt. — Albrecht Béla résztvett abban és sikerült annyi uj tagot toboroznia, hogy elnyerte a magyarországi utat. Dolgozott is érte nemcsak ő, de fáradhatatlan édes anyja is eleget. De amikor Albrecht Béla elnyerte az utat és boldogan várta az indulás idejét — unokaöccse McNeal György szomorú lett. Mert ők elválhatatlan unoka testvérek. Együtt nőttek fel, otthon mindig együtt vannak. McNeal Györgynek nem kellett sokáig szomorködnia megvették neki a hajójegyet és eljöhetett ő is a magyarországi csapattal. Egy kukkot nem tudott magyarul, amikor az óhazába érkezett. A nyáron együtt járta a Yerhovay csapattal az országot és annyira tetszett a két gyermeknek itt az élet, hogy itt akartak maradni Magyarországijait. Es kívánságuk — mint azt már lapunkban megírtuk — teljesült. Albrecht Béla a Szt. József fiú internátusba került az iskolai év elején McNeal György pedig a Rácz féle fiú nevelő intézetbe. Azért helyezték el őket kiilön-külön, hogy ne legyenek mindig együtt és Így kénytelenek legyenek magya rul beszélni iskola társaikkal. Albrecht Béla jól beszélt magyarul mielőtt eljött ide, de most egyenesen kifogástalanul beszél. McNeal György mint fent irtam, egy kukkot se tudott, mikor idekerült. Ma meglátogattam őket a Rácz féle nevelő intézetben. Ott volt Albrecht Béla is. — Szeretem itt lenni — mondja McNeal György. — Már tudom magyarul. —- És beszél, ömlik belőle a szó, amikor kérdeztem őt, szerete itt lenni, azt feleli: — Nagyon. És ina már nemcsak beszél, de olvas is magyarul. Csak épen a nyelvtant nem nagyon kedveli. Most különben nagy az öröme; édesanyja baseball felszerelést küldött neki is, igy alkalma van barátait az amerikai játékra megtanitani. Szeretnének júniusig itt maradni, annyira megkedvelték az ittlétet, most várják a leveleket édesanyjuktól, hogy — beleegyeznek-e azok a hosszabbításba. * * Karácsonyra Székesfehérvárra készülnek az ősi régi városba, aztán elakarnak majd utazni édesanyjaik rokonaihoz Hidasnémetibe. * * — Szép ország ez. jó itt lenni Magyarországon — mondja Albrecht Béla. És ebben megerősíti őt McNeal Gvörgy is, aki azt mondja mindent megért már és folyékonyan megy a beszéd is, ha néha nem is a leghelyesebb kifejezést használja. * * McNeal György példája mutatja, hogy még olyan gyerekek is megszeretik ezt az országot, akik csak anyai ágról magyar származásúak. Hogyne kedvelnék meg inkább még azok a gyerekek, akiknek édesapjának is anyjának is itt ringott a bölcsője Magyarhonban. (Bpesti Tudósitó.) SZÓRAKOZOTTSÁG — A szomszédunkban lakik egy tanár, aki borzasztó szórakozott ember. A múltkor látom, hogy szakadó esőben kinyitja az ernyőjét. — Hol itt a szórakozottság? —Várj csak! A másik kezében tudniillik kanna volt és öntözte a virágokat.
