Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-04-17 / 16. szám

•)37 április 17 9-ik OLDAL rÜfrhoDQyok Japja Két levél gondolatai nyomán a mi nemzetségünk között kedves Fiuk és Lányok, )rága Gyöngyfüzők:­Két olyan levél érkezett ozzám, amelyeknek tártai­éiból gyöngyök peregnek, yy hát érdemesnek tartom zokat a Ti asztalaitokra ki* oritgatni. Volosin Graef Erzsiké áp­­ilis 7-én, tehát elkésve kiild­­e be a múlt hónapi kérdé­­ekre adott feleletét s kése­leimét nem is mentegeti, sak annyit ir: “Kedves Jó­­si Bácsi, ne tessék haragud­i. hogy elkéstem !” Két szép gyöngyszemecs­­:e húzódik meg, Erzsikének öcsi írásában. Az egyik íindöklő gyöngyszem, oir lan villog elő mikor nem hoz el semmi mentő okot, csil­lán elismeri, hogy elkésett; másik pedig abban a köte­­ességtudásban ragyog, — mi Erzsikét jellemzi — mi­­:or eleget tesz annak, amit negfogadott, még akkor is, iá azt idején megcselekedni tem is volt képes. A második levél Merszky Sárikától jött. aki már idő­­;ebb minthogy a Gyöngyiü­nk Clubjának tagja lehetne. De ő maga, már egy egész gyöngyös kalárist fiizőget issze s erről a következők­ben értesít: “Egy második generációs clubot alakitok s ív égből máris sikerült köze­­esen 50 felsőbb iskolás tá­lukét és egyetemi hallgatót elgondolásomnak megnyer­nem. Alakuló gyűlésünket ; hó 30-án tartjuk meg s erő­sen hiszem, hogy rövidesen eszünk két vagy háromszá­zan.’’ Merszky Sárika leveléből íz látszik, hogy ő már nagy és okos leány s elgondolásait azok a gyöngyök ékesítik, amelyeket nála már a faj­szeretet melege izzaszt ki leikéből. Sárika szerencsés terem­tés, mert hiszen felcsapott benne a szeretet lángja; a fajszereteté. amelyet az em­beri lelkekben ősidőktől fog­va letett és fenntart az örök természet. Ragyogó példája a fajsze­retet vonzódó kifejezésének, hogy nemcsak azok érzik an­nak melegét, akiket nemzeti összetartozásuk egymáshoz kapcsol, hanem még azok is vágyódva keresik, akik a nyelvi hasonlatok halványsá­gán keresztül, a rokonságot meglátni tudják. A török-tatár nyelvcso­porton belül, a finn és észt népek lévén a magyarok leg­közelebbi nyelvrokonai; a rokonsági viszony már elő­idézte azt, hogy 1936 nya­rán, diákgyermekek erején keresztül, közelebb került egymáshoz a három nemzet. Minden magyar család, a­ímely egy finn, vagy észt diákot látott vendégül a (nagy vakáció idején, cserébe küldte fiát vagy leányát, az illető külföldi családhoz. Az idén felujul s ismét folytató­dik az a diákcsere s ezen ke­resztül melegségében foko­zódik, tartósságában erősö­dik a fajszeretetnek ösztö­nösen örök érzelme. Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzőim ! A mi kicsi magyar nemzetsé­günk, Európában idgen nagy. nemzetek között él és sóvá­rogja azt a bizalmas rokoni kört, ahol buját-baját meg­érteni tudják, ahol örömér­zésében megosztozkodnak. Nála is kisebb nemzetség a finn i,s, az észt is. Mégis rokoni látogatóba indítja hozzájuk gyermekeit s ma­gához öleli azokat, akiket a finn, vagy észt szülők hoz­zájuk küldenek. Az idegenség, az elhagya­­tottság érzése fokozza még nemzetségünknek rokoni vávi gyakozását s az egyedülálló árvaság keresteti vele azo­kat, akiket a természet nagy hatalma vérségi, vagy nyel­vi közelségbe hozott vele. A magyar népnek, a ma­gyar nemzetségnek távolélő rokonai között, mi Ameriká­ba szakadt magyarok va­gyunk legnagyobb számban közvetlen rokonai, mi tud­juk hát legjobban megérteni az ő keservét, avagy örömét. Nem szükséges Nektek kedves Gyöngyfüzők, hogy cserébe járjatok nyelvét ta­nulni a sokat szenvedett ma­gyar nemzetnek, hisz Anyá­tok ajkáról tanulhatjátok és szüléitek becsületes életén keresztül megszerethetitek azt a népet, amelyből kiszár­maztatok. Rokonérzéseitek megnyilatkozása, hogy a Gyöngyfüzők között helyet foglaltok s a fajszeretet lát­ható kifejezése az a törekvé­setek, hogy Írásban és nyelv­ben magyar voltotokat han­goztatják. Azért Volosin Graef Er­zsiké cselekvését magatok előtt példának forgassátok s ha késve is, de mégis tegye­tek eleget annak a fogada­lomnak, amit a Gyöngyfü­zők Clubjának alakítása ide­jén tettetek! A rendet szereti, de a Ti ügyetekben még amellett is eltekint a Titeket szerető. Józsi Bácsi A szeretet hőse Róma alapítása után a 433 esztendőben Veturius Calvi­­nusra ruházta ott a nép bi­zalma a consuli méltóságot. Ezt az évet bátran megne­vezhetjük a gyász és siralom időszakának, mert a hadisze­rencse Rómától a samniták­­hoz pártolt és ezeknek vitéz hadvezére (Caius Pontius) lebirta a győzhetetlennek vélt római légiókat. A dia­dalában elbizakodott győz­tes nem elégedett meg a ha­disarccal, hanem még a po­rig megalázni is kívánta el­lenfeleit és a hagyomány szerint arra kényszeríti a vert hadakat, hogy világ­­csúfjára egy járom alatt át­bújva válthassák meg életü­ket. A reá következő idők nem voltak alkalmasak arra, hogy Yeturius Calvinus valamely fényes diadal emlékét fűzze nevéhez, vagy egyéb kiváló tettel szolgálja hazája érde­keit, úgy, hogy mikor idők múltán elindult ő is a min­den halandók utján, senki j sem emelt szót érette, hogy ' őt az ország halottjának te­kintve, közköltségen adják meg neki nagy pompával az utolsó tisztességet. A néhai konzul nem va­gyonszerzésre használta fel egykor hatalmát, sőt az el­képzelhető legnagyobb sze­génységben halt meg, csu" pán feddhetetlen nevét hagy­ván fiára. A fiatal Vetu­­riusnak tehát nem állt mód­jában, hogy édesatyjának hozzá méltó temetést ren­dezzen, és ez a körülmény majdnem kétségbeejtette őt, mert végtelenül szerette és nagyra becsülte az elhuny­tat. Elviselhetetlennek tűnt fel ek’itte a gondolat, hogy az ő apjáért is—- mint a töb­bi szegényekért — eljönnek majd este a halottvivők, hogy nagy s.ebbel-lobbal el­hurcolva máglyán elégessék és porait egy közös hamvve­derbe öntve, a columbarium­­ba elraktározzák. Ámde hiába törte a fejét, hogy miképpen segíthetne szorult helyzetén, egyetlen mentőgondolata sem támadt. A szomszédaik, jóbarátaik éppen olyan koldug szegé­nyek voltak, mint ő maga, az idő pedig veszedelmesen haladt, és a halottat záros határidőn belül el kellett ta­karítani. Úgy érezte, hogy nem vol­na olyan nagy áldozat, amit készségesen meg ne hozna, csakhogy méltón bocsáthas­sa útjára a kiváló embert, a jóságos apát. Hátha talán kölcsönkérne valakitől egy nagyobb össze­get? Mert hiszen vannak Rómában uzsorások, akik vagyonokat harácsolnak ösz­­sze oly módon, hogy kihasz­nálják mások megszorult helyzetét. Hiába parancsol­ja meg a törvény, hogy mennyi kamatot szabad ven­­niök, alattomos furfanggal minden rendeletet ki lehet játszani, és a kölcsönzött összegnek kétszeresét, há­romszorosát hajtják be. Sok könnyelmű, fiatal örököst fosztottak ki ilyen módon már előre jövendő vagyoná­ból, úgyhogy a Szenátus egy teljhatalommal felruházott diktátort nevezett ki, aki az ilyetén adósságokat egysze-1 riien semmisnek nyilvánít­hatta. Ezek a fenyegető kilátá­sok aztán a legnagyobb óva­tosságra intik a lelketlen kal­márokat, úgyhogy csak a legmegbízhatóbb kezesség, vagy biztosíték mellett vol­tak hajlandók pénzüktől megválni. Veturiusnak pedig nem volt semmi egyebe, mint egy nyomorult kis viskója és a két erős, fiatal karja. Ek­kor egy mentőgondolata tá­madt. Hátha éppen ezt az egészséges, fiatal testét bo­­csátaná aruba a szent cél ér­dekében. A római törvé­nyek megengedték, hogy va­laki elzálogosíthassa önma­gát, hitelezőjének szolgálva adóssága törlesztéséig. . Az ilyen önkéntes rabszolgát nexiusnak hívták. * Veturius ismert egy Plo­­tius nevű dúsgazdag patri­­ciust, aki ilyetén üzletekkel foglalkozott és különös ked­vét lelte abban, hogy rab­szolgái csupa fiatal, erőtel­jes szép testalkatú emberek legyenek. Hallott ugyan rebesgetni Plotius durva, kegyetlen bá­násmódjáról alattvalóival szemben, de azért egy pilla­natig se tétovázott, hanem elszántan utnakeredt és csak­hamar ott állt a patricius márványból épült, díszes la­kóháza előtt, melynek hom­lokzatán a “Salve” fölirás köszöntötte a belépőt. Minekelőtte azonban az átriumba tehette volna a lá­bát, elébefutott a janitor — a házőrző rabszolga — és jöttének célját tudakolta ; Ez a szerencsétlen vas­béklyót viselt a lábán, a­­melvnek hosszú lánca a ház falába erősített karikába volt kapcsolva, és Veturius* borzadva látta, hogy hátát östorcsapások véres nyomai szelték keresztiil-kasul. — A gazdáddal kívánok beszélni. — Amott a peristyliunr ban van, de nem tudom, hogy szóbaáll-e most veled, mert éppen a napnak ebben az órájában szokta megbün­tetni azokat a ház népéből, akik elég szerencsések vol­tunk az előző napon valami­vel magunkravonni haragját. Ám próbáld ’meg, ha átha­ladsz itt a csarnokon, az iuh vafkertbe érsz. Könnyen megtalálta Ve­turius a mondott helyet, mert szivettépő jajgatás, si­koltozás, felhördülések ré­mes egyveleggé, keveredett lármája hangzott feléje és jelezte az irányt, de azért erős akarata vitte előre, míg­nem ott találta magát az ir­galmatlan ur úgynevezett igazságszolgáltatásának szín­helyén. Szörnyű látvány tárult ek­kor szemei elé. A szeren­csétlen rabszolgák egész tö­mege vergődött, vonaglott a pribékek keze elatt, akik ütötték-verték, tőrrel szur­­kálták, tüzes vassal sütöget­ték testüket, a szijostort ma­ga Plotius kezelte ördögi kedvteléssel, hogy a vér csurrant ki minden csapása után. Az ur észrevette ugyan a jövevényt, de nem zavartat­ta magát büntető foglalko­zásában, s Veturius kényte­len volt végignézni az egész jelenetet, megdermedve az iszonyattól és felháborodá­­tól. Mindez azonban nem ingatta meg elhatározását, csupán attól tartott, hogy a szívtelen ur majd nem fog­ja teljesíteni az ő kérését. Végre kitombolta magát a zsarnok haragja s a meggyö­tört áldozatok elvánszorog­tak. Akkor magához intet­te Veturiust. — Uram, — szólt ez tisz­telettel a szokásos üdvözlés után — én Veturius vagyok, ama Veturius Calvinusnak fia, aki — mint magad is tu­dod — egy negyed évszázad­dal ezelőtt Rómában-a kon­zuli tisztséget viselte. Az atyám meghalt az elmúlt éj­szakán és engem a szégyen öl, mert nincsen annyi va* gyonom se, hogy őt tisztes­séggel eltemethessem. Adj nekem erre a célra megfelelő összeget és én hatalmadba adom magamat, rabszolgád leszek, mig azt vissza nem fizethettem. Plotiust egyáltalán nem hatotta meg a kérés nagy­lelkű indító oka. tekintete sunyi pillantással kémlelt ve gig az előtte ifjú dahas alak­ján és — habár nagyon is meg volt elégedve vizsgála­ta eredményével — kénysze­redetten szólt: — Szolgám, amint latha­tod elég van és igy csupán jószívűségből fogadom el a­­jánlatodat. - Remélem, tisz­tában vagy jövendő sorsod­dal, ha netalán engedetlen, hanyag, vagy lázadó lennél. — Nem félek tőle, mert minden igyekezetemet és munkaerőmet a te akaratod alá rendelem. Plotius erszényét vonta elő: — Fogd tehát és tudd meg, hogy mától fogva a te parancsoló urad vagyok. Add meg tehát atyádnak az utolsó tisztességet, aztán je­lentkezzél haladéktalanul rabszolgatartómnál, a k i majd beoszt cselédségem kö­zé. A köszönet szavaival aj­kán hagyta el Veturius a lel­ketlen patricius házát és nem is mérlegelte az áldozat nagyságát, amelyet hálás gyermeki szeretete oltárán hozott. Mindenekelőtt Libitina is­tennő templomába sietett, hogy ott atyja halálát beje­lentse és a készenlétben ál­ló libitinárinsoknál rendel­kezzék a temetést illetőleg. Ezek a temetést — az illető vagyoni viszonyaihoz mér-

Next

/
Oldalképek
Tartalom