Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1937-01-02 / 1. szám
JANUÁR 2. 11-IK OLDAL A SZOKNYA Irta: Jánosi György Gádor Vica a templom-j ban, vasárnap délután felemelte a fejét a karra, arra,1 ahol a legények voltak és mikor a pap befejezte a reszketős hangon elmondott beszédét és az imára kellett felállani: Gábor Vica még mindig a karra nézett. A karra nézett még akkor is, amikor a legények megmozdultak, libasorban kiseregeitek és csakis akkor vette le a karról a szemét, mikor nekik, leányoknak kellett megmozdulniok az áhitat szinhelyén, hogy legutoljára hagyják el az l'r szent hajlékát. És akkor odament a torony alá, ahol a legények gyülekeztek, át fúródott a legények csodálkozó, gyűrűjén, kikeréste a csomóban a molnárék Istókját és lekent neki két olyan betyáros nyaklevest, amilyet még nem hallott ez a honhaza, amióta benne szebb jövőről zeng az ének.-— Nesze, Isté>k! Nesze — mondta Vica lángoló képpel és ahogy elcsattant a két tasli, amitől Istók kéjre biborpirosra gyűlt, megfor dúlt, kisodródott a legények gyűrűjéből, felcsapta pántlika« fejét é.« elhimbálódzot a maguk portája felé, mint valami színes íelleg, amelyik bői két villám leszakadt. ■ A legények szótlanul nézték Istókot, a kötekedő legényt, a molnárék Istókját, akinek hatvan hold öröksége volt egytagban és most az özvegy Gádorné Vica lánya akkora két taslit ragasztott a képére, jobb, meg bal felől, hogy bizvást el lehetett volna osztani négyfelé, úgy is elég porció lett volna. Istók megtapogatta a képét jobbról, balról, felvette a földről a kalapját, megtörülgette a ported, szétnézett, hogy merészel-é valaki a legénység sorából nevetni az eseten s högy látta az arcokon a megrökönyödő csodálkozást, elégedetten hagyta el a templomtorony alját. Otthon levetette az ünneplőt, sarokbacsapta a csizmáját és azt mondta az édesapjának : — Ma este nem megyek a kocsmába. . Többet nem mék a kocsmába! Osz1 megvan. Az apja elcsodálkozott mint a dorozsmai szélmalom az első vicinálison és megkérdezte : — Ojan szivedre prédikált a pap máma ? — Ojan — mondta Istók dacosan és kifordult a házból a vizesárok felé, hogy az apja ne kérdezhesse tovább. Hát az nem is kebelezte, liánéin keresett egy nagy zsákot és odaállította a nullás mellé és elhatározta, hogy az ő fiából egy prédikáció val ilyen embert faragott holott ő kiskora óta neveli, mégse lett belőle semmi se. Csak egy kötekedő legény. Pedig hát jó lett volna megkérdezni mégis, mégis, mert lám, Istók se eszik, se szól, csak nézi az ablakot, meg a nagy hervadást, ami rászakadt a- világra és az őszi ködrehajló égeljat, amelyik olyan, mint a mázas csupor belseje: se világos, se sötét, hanem csak úgy — közte. Ha kérdezte volna nem ámult volna el nagyon, mikor este megkopogtatta valaki erélyesen az ajtót és az ámuló molnárcsalád elé belibbent — Vica. — Aggy Isten kenteknek jóestét. Jó beszélgetést. — Aggy Isten — mondták egyszerre és a molnárné széket kanyaróvá, rámutatott : — Üjj le. No, mi jót hoztál ? Istók ki akart fordulni a szobából, Vica észrevette es mig a széken óvatosan elhelyezkedett, rászólt: — Épp te ne menj ki, Istók. Istók dacosan bentmaradt. Leült a díványra a Kossuth kép alá, de nem merte felemelni a lejét és szemét Vicára.-— Hát mi jót hoztál, jánvom? — kérdezte másodszor is a molnárné és közelebb hozakodott az asztalhoz. — Mit hoztam vóna? Panaszra gyiittem. Ma délután. az Istenházában a prédikáció vége táján nagy szégyent cselekedett a legények karában a kentek Istók fia. A mutató táblára kirakta aztat, hogy VICA. Osztán kifordította. Úgy csinálta, hogy az ötötst, meg' az egyest, meg a százast, még megen az ötöst összerakta, osztán igy. Az egész templomban csak magam vótam Vica, senki más. Ez a szégyen cselekedet hát nekem szólt a maga valóságában. Most hát azt kérdem kentektől, hogy ki adott kentek közül szarvat Istóknak ellenemre, hogy eztet cselekedje ? A molnárné összeráncolta fehér homlokát, összehúzta fekete szemöldökét, megfordult a széken a fia felé és remegő hangon kérdezte: — Csakugyan eztet cselekedted? — Ezt — volt a dacos felelet. A molnár a falon lógó vadászfegyvert méregette, ajkát beharapta, pulykavörös lett, de csak hallgatott. — Minek tetted? — harsogott a molnárné. — Hát ki adott neked ilyenre szarvat? Ezt a szégyent az Istenházában ! —r Azér tettem — mondta Istók dacosan, — mert —VQrhovQyak^/QpjG = Zsuzsi nénémtől hallottam,] hugv Vica szoknyáját látta j a minap ringani a tanító! portája tájékán és az nem! jót jelent. Hát a tanítót akartam véle megbosszantani. Ezér tettem. A moluárné csaknem leszédült a székről. — Zsuzsi nénédtől hallottad.' Hallottad, de nem láttad és mégis elhitted? Hátha nem igaz? Mijen vót az a szoknya ? — Mijen? Ojan, amijen a \ icáé. Ződ virágos ternó, alul két pánt. — Nékem ’ nincsen ijen; szoknyám! — csattant fel! Vica. — Nem is vót sohase. Ijen szoknyája csak Zsuzsi nénédnek van és egy az élő Isten odafent a fejünk felett, hogy Zsuzsi nénéd tekereg az oskola felé, de úgy látszik, meggondolta, hogy valaki talán már ráügyelt, [ hát azt hitte, hogy jé) lesz’ valakire ráfogni a dolgot Most osztán mit csinálsz Istók? Mer ezt a szégyent te nem bírod hejreigazitani. Ln szegény jány vótam, nékem nincs egyeben, mint a tisztességes jóhirem. Most oszt te ezt bemázoltad.-— Te is az enyémet — dohogta Istók és vasvilla szemekkel nézett az asztal alá. •— Én? Én néni bántottalak vóna. Te- vagy az oka. — Hát mit csináltál? — avatkozott bele a molnár szelíden békítőén és tetszett neki, ahogy ez a két fiatal csatázott egymással. A leánv bátran, a hős, kötekedő fia meg szelídeden. — Kétszer pofonvágott — ismerte be Istók. — Pofon vágott? — Igen. •— Téged, a falu rémét? — Igen. — Ez a leány? —Igen. A vén molnár kétfelé vetette a lábát a fia előtt, száját széles mosolyra húzta, kezével megveregette a fia vállát és azt mondta határozottan :-— Derék jány vót ez a Vica. Hát kikaptál? Hát embert faragott belőled ez a jány? Nahát akkor, Istók fiam, azt mondom én neked, hogy nem mék én háztíiznézőbe a hetedik faluba, hanem Isten látja, itt van ez a jány, köll-é vagy se, most mondd: Istók felemelte szemét a föld felől, ránézett óvatosan Vicára és akadozva mondta: — Hát rajtam nem múlik. Vica felugrott a székről, felpattant, mint a szöcske és zavartan hebegte:-— De én nem ezér gyüttem, nem biz, nem. — Már akár ezér, akár se — jegyezte meg a molnárné, — ezt a gyalázatot másként hejreigazitani nem lehet. Légy a mi jánvünk, ha Istóknak jó leszel, nekiink-is jó leszek . .' . így' volt, ennyi az ■egész:' 1 • 1 De ez va rossz" világ még azt is hozzáfűzte, hogy amikor Vica hazament, azt mondta az anyjának: Gyámántmenyegzö és a házasság A VERHOV AY SECELY EGYLET az AMERIKAI MAGYAR UJ NEMZEDÉK bevonásával NAGY TÁRSASUTAZÁST RENDEZ INDULÁS NEW YORKBÓL 1937 JULIUS 24. A NORTH GERMAN LLOYD EUROPA nevű gyorshajóján A bremerhaveni kikötőben, közvetlenül a hajó mellől induló "Verhovay Gyorsvonat1' szállítja majd az amerikai magyarság követei! Budapestre, ahol ünnepélyes fogadtatásban részesülnek. Minden amerikai magyar részt vehet e kirándulásban. Tegye meg az előkészületeket már most és lépjen érintkezésbe a helyi hajójegyügynökséggel. Ez lesz az amerikai magyarság életének egyik legkimagaslóbb eseménye HAMBURG-AMERICAN LINE NORTH GERMAN LLOYD — Most oszt fiitsön bej A napokban rövid, de igen kedves kis reportot olvas-; tunk a Pittsburgh Press-benj egy gyémántmenyegzőről. j Valami öreg, olasz házaspár-; ról volt szó. — 1851-ben, —j épen Karácsonyi szent iinne-j pén, — amikor összeházasodtak., “a fiatal párok láng-! galégó nagy szerelmével léptek oltár elé . . ." — így irta legalább a Press. —s ime, most megvolt a gyémántmenyegzőjük . . . Újra elolvastuk a kis hirt, mert nem J mertünk hinni a szemeink-1 nek. Az ő házasságuknak a I recipéjét bizonyára az égben j az angyalok készítették s nem kellett hozzá csak hűség. bizalom, összetartás, szeretet, elnézés, türelem,1 önfeláldozás, bocsánat, alázat és engedelmesség hetvenöt esztendőn át, — más semmi! , . . A hetvenöt esztendős házasságok a múlt században : apáink, nagyapáink és dédapáink idejében is fehér hollók voltak. — Nemcsak az angyalok recipéje szükséges az ilyen házasságokhoz, hanem az is. hogy a halál ne tegyen idő előtt pontot a házastársak életére. Az ilyen gyémántmenyeg- j ző azonban minden esetre; alkalmas arra. hogy kissé elmélkedjiik a házasságról . . . A fiatalok, akik összeha-j ____________________________ kend a ternó szoknyámmal, nehogy előkerüljön. Avval a ződ, kétpántossal. De a világ szája mindig ilyen csúf volt. zasodnak, sejtelmével sem bírnak, hogy mi vár rájuk. Az ember kívül és belül változik. Jöhet idő, hogy két ember, akit leküzdhetetlen vágyak sodortak egymáshoz és évekig éltek benső kapcsolatban egyszer csak idegenül húzódnak el egymástól. Mi történt? — Meghalt a szerelem ? . . . A szerelem meghalt, de a házasság több, mint a szerelem. A SZERELEM MÚLANDÓ, MIG A HÁZASSÁG EGY VÁLLALT KÖTELESSÉG: JÓRA, ROSSZRA . . . Ezért, talán nagyon is helyesen, a r. kát. egyház felfogása és törvénye felbonthatatlannak mondja a házasságot. Ezzel a felfogással a házasság a legmagasabb nivó! ra van helyezve . . . És mert a család a házasságból származik, az egyház a családot védi a maga túlszigorú törvényével. A modern ifjúság nem kíván ja ezt a védelmet. A mai fiatalok azzal a léha filozófiával házasodnak össze: — “ha megunjuk a dolgot, — elválunk!”... Ha a keresztény időszámítás idejétől hasonló gondolkozás jellemezné a világot, ma már nem volna család. Holott épp ennek a gondolkodásnak emelkedett sziliemé tartja még a lelkét ebben az anarkiára hajlamos világban. Ebben a században még ritkábbak lesznek a gyémánt menyegzők s ha igy halad a világ, ilyenekről nem sokára csak a mésekönyvekben fo; gunk olvasni . . .