Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)

1885-12-20 / 5. szám

89

Egem derült, nem homályos,

Az égiek intenek:

„Dicsőség a magasságos

Mennyekben az Istennek!“ —

MELCZER GYULA.

Egy gyermeknek kellett születni!

Nem Karácsonkor történt és mégis úgy beválik karácsoni történetnek, hogy jobban sem kell. Korom-sötét éjszaka volt, midőn a magyar-államvasút egy gyorsvonata villám-sebességgel haladt Budapest felé. Kinek van olyan sietős dolga , hogy még éjszaka is gyorsvonaton utazik ?

Annyi bizonyos, hogy nem épen szegények voltak; mert különben nem látnánk őket a második osztályban.

Itt egy házaspár, meglátszik ugyan rajtuk, hogy kenyerük javát már megették, de azért mégis alig lehetne őket öregeknek nevezni.

Különben ne bántsuk, hadd aludjanak; ne zavarjuk édes álmát annak a nagyságos asszonynak sem, a ki a kocsi oldalához támaszkodva velők szemben foglal helyet; s inkább kisérjünk figyelmünkkel egy negyediket, a ki valamennyi között legfiatalabb. Sajátságos nyughatatlan magaviseleté is megérdemli, hogy vele foglalkozzunk.

Nem jön álom szempilláira; sok czigarettát elfogyasztott már, csakhogy teljék az idő, mely hosszú, nagyon hosszú neki. Felkel, kinyitja az ablakot, kinéz a sötét éjszakába, hátba láthat világosságot, reményének egy kis fényét, bizonyságul arra, hogy most már közel van czéljához.

Még messze volt. Belső nyughatatlansága ott ült arczán az ifjú embernek.

De mi ez ? A vaskocsi egyszerre inogni kezd, majd jobbra, majd balra hajlik. Az öregebbek felébrednek és nyughatatlankodnak, az a magános nő is ijedve törli ki az álmot szemeiből. A kerekek borzalmas nyikorgással és robajjal haladnak tovább, törnek, zökkennek.

Veszedelmes állapot, végünk van! hangzik fel a kétségbeesés kiáltása.

De az ifjú nem veszté el lélekjelenlétét, csakhamar feltalálja magát, kinyitja az ablakot s a másik szempillantásban már, mint az utasok mentő angyala, kivülről áll az ajtó méllett, közel az