Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-12-12 / 4. szám
76 ság vagyon az ő szivében, forral minden gonoszt szüntelen, háborúságot indít“, hiszem azért, hogy „úgy rontatik meg, hogy meg nem gyógyittathatik“. Nem is érdemli, hogy az álnokul elharácsolt vagyonban éljen boldogul: rongáló nyavalyát, azután halált érdemel gonoszságáért. Ekezó', rongyos családom velem együtt kérjük az Istent, hogy büntesse meg bűnéért, s látogassa meg álnokságát fiaiban s unokáiban. — Elég, jaj, elég! Igazsága van; de bánom, nagyon bánom. Még beszélt , de nem értette senki, s iszonyú kinok között meghalt. M. István ezentúl is hordozta a szegénység igáját. Jól esett neki, ha azok, kiket az előtt megvetett, lenézett munkára hívták, vagy egy falat kenyérrel megkínálták. Egész családja égbekiáltó nyomorúságban sinlett, éhezett, rongyoskodott. Rájuk illett: „az apák ették meg az epret, s a fiáknak foguk vásott bele“. M. István életcselekedetei megmutatták, hogy igaz ez állítás a szegénység sok bűnnek anyja. A munkanapok megszűntével ; iszonyatos mérvben rohanta meg a paizsos férfiú — a szegénység. Napokon keresztül éhezett, fázott családjával együtt. Ekkor mint Jézushoz, elment hozzá a kisértő, és igy szólott: — Mit nyomorogsz? Miért hagyod családodat éhség kinaiban emésztődni? Ha az álnoklelkűség megfosztott vagyonodtól: vedd el te is a másét. A becsület olyan hitvány ruha, mely alatt megfázol, és megéhezel. Arass ott, hol nem vetettél. Az emberi gonoszságért fizes gonoszszal. M. István az éhség kényszerítő ösztöne által is ingereltetvén: követte a kisértő szavait. Mikor a jótett lélek nyugodott; keresztfiai kamrájából hordta a gabonát. Ezt tennie könnyű volt; mert odajárván munkára, ismerte a ház csinját-binját, tudta szokásaikat, lefekvési s felkelési idejöket. De nem is tartotta azt bűnnek; mert a vagyonnak egy része az övé, csalárd komája álnokul tulajdonította el tőle. Ahhoz szerinte joga volt. Azonban igaz az: „Addig jár a korsó a vízre, míg elmerül“. M. István is addig járt keresztfiai kamrájába gabonáért, mígnem egyszer lépre került. Egyik keresztfia szokása ellenére éjjel kiment az udvarra, s a kamraajtót nyitva találta, s hirtelen odaszaladván, becsukta azt. A madár bentrekedt a kalitkában. Mikor reggel többek jelenlétében kinyitotta, M. István sáppadt arczczal állott a kamrában. A törvény kezei megfogták. Mint tolvaj a megye börtönébe került. Hiába mentette magát azzal, hogy joga van keresztfiai vagyonához, mert apjuk álnokul vette el tőle annak nagy részét:
