Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-11-22 / 3. szám
51 Még most úgy szól mint gyermek, úgy gondolkodik mint gyermek, úgy ért mint gyermek s heves természeténél fogva iz- gékony, indulatai lángra lobbanok, s ragadják mint áradt folyam hullámai a gátat ; de ha értelme , okossága, mint virág bimbóból kifejlik: szívben, értelemben, cselekedetben újjá szült embert látunk benne, olyant, milyenről múltját tekintve, nem is álmodtunk volna. Látjuk , hogy férfiúvá magasodott; tettei, önviselete az érett férfiút mutatják előttünk. Mintha kicserélték volna. Egy iz sem a régi lesz benne. A virgoncz, a gondolatlan, a hebehurgya , a szórakozott, a vakmerő gyermek, komoly, minden dolgának elejét-utolját jól meggondoló hasznos emberré változik. Ez az én hitem, reménységem. Ezt igazolja az élet és tapasztalás. Az élet iskolájában hatalmas tanító a nyomorúság, a nélkülözés, a szenvedés, az majd megtanítja, eszére téríti, hogy munkás, jó, engedelmes, erkölcs-vallásos tagja legyen a társadalomnak. — K. anyósom 1 a szüléknek mindig jó reménységben kell lenni gyermekeik jövője felől; de ... . Ur Isten! micsoda nagy sirás, jajgatás hangzik a kertből? Az útczával határos kertekben játszottak a gyermekek. Megjelelt fától fához szaladtak, s a kit a középen levő gyermek megfoghatott, az állott középre cziczkának — mint ők nevezték. András sokáig cziczka volt; mert nem foghatott meg senkit. Társai e miatt gúnyolták: czicz, czicz! Ezen ő megharagudott , s egy kővel fejbe hajította egy játszó társát oly nagyon, hogy a földre rogyott s fejéből bugyogott a vér. Ezt látván társai: sírásra fakadtak körűié, András pedig beszaladt az embermagas- ságnyira megnőtt lósóska közé a kert végén, s onnan hallgatta a jajveszéklést. A sok gyermek sírása messze hangzott, s a kik meghallották , rohantak a kerteknek. Mikor a helyszínére értek: megdöbbenve látták, hogy Jánosi István vérében fetreng a földön. Volt nagy zaj, lárma, rémület a sokaság között. — Ki ütötte meg a fiamat? — kérdezte kétség közt hányatva Jánosi Péter. — Nyúlás András, — feleltek a siró gyermekek. — És miért ütötte meg? — Azért, hogy nem hagyta magát megfogni cziczának. Jánosi és siró neje felfogták a gyermeket, és vitték haza, a sokaság pedig kisérte s Andrást átkozta, zsiványozta. Mikor az udvarba értek, ismét kétségbeejtő sikoltás hangzott a kertből, és sokan eszeveszetten szaladtak vissza.
