Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-10-18 / 1. szám
11 tettek az ajkakhoz. Ezt a tapasztalást nem hagyta figyelmen kiviil a „nyálas“ zsidó. Ha az ifjak hallgatagok voltak, ha csak úgy immel-ámmal emelgették a poharat: azonnal folyásnak inditotta a beszédet. Feltette a vita tárgyát, s mikor látta, hogy megjött a beszédkedv: közbevetett szavakkal élesztette azt. Ilyenkor aztán folyott a beszéd, mint viz a malomkerékre. A megizmosnlt szokáshoz képpest annál inkább pattogtak az élezek, minél inkább hevültek az ifjak az italtól. A sajátságos szójárások „se baj“, vagy „olyan nincs“ gyakran fölhangzottak. — Ugyan barátom Czukros János — szólalt fel Tekenó's András — mondd el milyen mesterséget tanultál gyermekkorodban ? — Elmondom csak hallgassatok és ne nevessetek. — Hallgatunk mint a kő a kút fenekén, csak beszélj — szólották mindnyájan. — Elsőben is kádárnak adott az apám, hogy tanuljak hordókat csinálni; mert gyanította, hogy szeretni fogom tartalmukat. Egyszer elmentünk a hegyekbe fát hasogatni dongáknak. A mesterem leküldött a völgybe vízért, mert szomjas volt. A mint ballagtam lefelé, egy nagy farkas jött felém s nagyon meg- ijjedtem. Megálltam: mit tegyek? Merre szaladjak? Már csattogtatta rám a fogait. Végem van, gondoltam magamban —megesz a toportyán féreg. A mint ijedtemben körültekintettem: egy nagy hordót láttam közel. Nosza: vesd el magad, szaladtam a hordóhoz , és belebujtam a csap-lyukán. A farkas nyomban jött utánam, és bedugta a farkát a csaplyukon, én pedig erősen belekapaszkodtam. A farkas érezvén, hogy fogom a farkát, nagyon megijedt, s irtózatos futásnak eredt a hordóval. A hordó egyik kőről ugrott a másikra, mígnem egyszer összetörött, és összeomlott. Ijedtemben eleresztettem a farkas farkát, s az nem ugrott rám, hanem futott az Operencziás tenger felé és beleugrott. Úgy láttam mint most. Nagy mérvben kitört a nevetés. Szóhoz nem lehetett jutni. A nevetésközben felhangzott: „ez ám az igazi mese“. — Csak mondd tovább, kiáltották egyszerre többen. — Azután felmentem a mesterhez a hegyre, s felmondtam a szolgálatot; mert nem akartam veszélyeztetni életemet. — Nohát menj nyúl szivű gyermek a merre látsz , —- igy utasított el mesterem. Mentem, mendegéltem az úton; de mily nagy lett csodálkozásom! Az X-i falu végén az emberek a fűzfák tetején nyom
