Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-02-15 / 15-16. szám
191 erősen néztem az idegent. Neki ez feltűnik. Ő is rám néz de sem a czilinder, sem a pápaszem nem kelt benne rokonszenvet. (Megjegyzendő', hogy én már ekkor 8 éve külföldön voltam s minden magyar — — ruha lekopott volt már rólam.) Ekkor jobban kinyílik a felsó'kabát és előtűnik a kedves ezüst pitykéknek egész sora. A talány meg van oldva. 0 magyar! Mily öröm! S mi több: pestmegyei; ő a gyóni egyház felügyelője. No csak hogy megtaláltuk egymást. A fentebbiekhez hasonló körülmények folytán egyre szaporodott számunk s önérzetünk: már 7-en voltunk. Megyünk a nagy útczán s látunk magunk előtt egy dolmányos koros embert t két fekete selyemkendős menyecskével ballagni; annál könnyebb volt megtudni, hogy magyarok, mert hangosan s fesztelenül beszélgettek. Egyikünk, gondolom Bernát Dezső megszólítja: „Hogy van uram bátyám?“ s mi is körülfogjuk, s az öreg, mint ha csak régi ismerősökkel találkozott volna, mondja: „Hát még él Uram Öcsém? és maguk is, még meg nem haltak?“ Miért? „Hát ezeknek a farancziáknak dögivei vanká poszt áj uksmég se tudják mia töltött káposzta, az ember csaknem éhen hal. Nem volna itt valahol közelibe valami csárda?“ Megyünk egy közeli étterembe s az öreg torkaszakadtából kiabálja: Monszur fiaM! gyere ide, hozzál egy kis tokajit? Csittitani kellett. Mikor fizetett, nem ismerte a pénz értékét. Mikor elbúcsúztunk tőle , mondá: „no holnap találkozunk —Versajleszbe|n, ott talán csak lesz töltött káposzta“. Megjegyzem, hogy a patrióta disznókereskedő volt. Londoni időzésemből is hadd mondjak el egy esetet. Két körösi fiú volt utitársam. Hogy a tengeri betegség jól megviselt bennünket, alig szükség említenem s étvágyunk is csakhamar megjött. Eleinte csak én végeztem minden beszélni valót társaim helyett is, persze, hogy előre nem látott esetekre, szótár is volt velem. Egyszer csak neki bátorodik János barátom s mondja, majd ő rendel magának vacsorára 2 tojást. Veszi a szótárt, kikeresi magának a német-angol részből a szükséges szót, int a pinczérnek s mint a ki jól elkészült mondókájára, mondja: „Sie! eggs — zwei“, — de nagyobb bizottság okáért még felemelt két ujját is segítségül hívja.—Nevetséges volt, de sikerült.
