Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-02-15 / 15-16. szám
178 megtenni. Cselédjei pedig rósz viszonyban voltak vele; mert rósz táplálás mellett, túlságosan hajszolta őket, s inkább kárát, mint javát munkálták. Tapasztalás tanúsítja, hogy a ki Isten házát nem szereti, a Bachus templomába — a korcsmába — szerelmes. András nem lehetett társaskör nélkül, s azt a Bachus templomában találta fel. Ott buzog a gondííző forrás. Mikor látta, hogy rosszul mennek dolgai, búfelejtésre beballagott a korcsmába, eleinte csak ritkán, azután mindennapos vendége lett annak. Jól, vidáman folyt ott az élet, a szokott czim- borák társaságában. Borba fullasztotta eszméletét, s mikor a bor lángja lobogott arczain, mámoros önhittséggel dalolta: Bort iszom én, mert úr vagyok: Telt a zsebem, nem búsulok. A szegény igya a vizet: A ki borért nem fizethet. Mikor ezt az asztal végén könyöklő rongyfoszlányokba burkolt vendégtárs meghallotta: éktelen durva czikornyás hangon folytatta a dalolást: „így már sok mágnások: Lettek taligások, Akkor hitték csak .... Mivé lettek“. Erre felforrott B. A. vére, s dühöngő haraggal kiáltott fel: „te gézengúz“, csúfolsz engemet, te koldústarisznya? A! ne haragudjék: én is azt daloltam hajdan, mikor még gazdag voltam, s nem hittem , hogy szegény leszek, s mint látja, koldús vagyok, és pedig azért, mert a magáénál nagyobb gazdaságom lejárt a torkom garatján, s azt vettem észre a kijózanodás pillanatában, hogy más lakta házamat, más szántotta földjeimet, s én hátamon vonszoltam házam, keblemen a kenyerem. Elsőben napszámos, taligás, azután világfutó, föld terhe lettem. Nincs <dy sok, hogy el ne fogyjon. Ha A! sokáig dalolgatja bor mellett azt a nótát: az lesz a sorsa a mi az enyim. Elfogy a vagyona, s vizet kell innia, ha nem tágít. Tekintsen az én tarisznyámra és okuljon. Azonban annyira a lejtőre lépett már, hogy a jó tanács, feleségének s gyermekeinek kérése, kesergése, nem tartóztathatta vissza. Mindennap elmondhatta: „Bort iszom én, boros vagyok. Haza mennék, de nem tudok“.
