Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-02-15 / 15-16. szám

174

érett gyümölcseit szedték, sok sivatag tél tarlott mezőin jártak búsongó szívvel. Úgy látom: nem sok van már hátra. A nélkül, hogy észrevennék, elröpül az élet felettük, bár úgy éltek, hogy életüket visszaélni óhajtanák, erkölcs-vallásosan, isteni félelemben. Boldogok ők; mert szivökben az eltűnt évekre való visszaemlékezés nem költ fájó érzéseket; sőt mivel egy napot sem vesztettek el életükben, hogy a szeretet munkáit ne gyakorolták volna: mint szivárvány az ég boltozaton, kellemes színben emelkedik lelkűkben a múltak köd borította képei közül az őket örvendeztető nemes cselekmények hosszú sora. Boldogok , megelégedettek , éltük alkonyán; mert lelkiismeretök ezen édesen biztató szavakkal enyhíti a korukkal együtt járó erőtlenségek, szenvedések közt szorongó szivüket: „Megadtad Istennek mi az Istené, embernek mi az emberé“. Elveszed Istentől erényeidnek jutalmát.

Mindenkor a kötelesség teljesítésnek éltek, s a kötelesség kész szívvel teljesítése oly örömet szül a kebelben, mely az élet ősz vándorát elkíséri az örök életbe. A múltakba tett jótéteményük ragyogó képe, bevilágítja jelenüket, s fényt lövel a jövendőbe. A hit, remény, szeretet, mint lelkök legdrágább kincse, vezérelte éltük útain, mint Izráelt a fényes felhő: ezeknek bírása boldogítja vénségükben.

Azonban:

Bár az erény gyémántképp ékesít Élted vége mégis elközelit.

Nincs biztos szer a halállal szemben:

Nyugodtan fekszel a sirveremben.

Benyóra és áldott nejére is elközelgetett a végóra. Mindkettőjük felett egyszerre hangzott el a halál angyalának szava: eddig és ne tovább. Rövid szenvedés után egy órában záródtak halál álmára szemeik. Két koporsó felett sirt András nejével, gyermekeivel.

Sohasem történt még Telkesen oly megindító gyászos eset, mint a Benyó-pár halála. A gazdagok tanácsadójukat, a szegények áldozatkész jól tevőiket siratták. Még a harangok is búsabban szóltak mint máskor, s hangjuk megreszkettette még a kemény szivek húrjait is. Köny patakzott mindenkinek szemeiben, mikor a két koporsóra hulló hantok zuhogását hallotta. „Nyugodjatok békében áldott tetemek!“ ezzel a jókivánattal hagyta el mindenki az új sirhalmot fájó szive keservében. Több faluból összesereglett gyászos részvevők siralom-napja volt az.

A temetés után nehány napra a határidőn ballagó Csorbás