Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-09-20 / 45-48. szám
539 embernek a dolga, kivel aminap találkoztam olyanformán, hogy oda mentem hozzá, ott a hol dolgozott és beszédbe elegyedtem vele, azt gondolván, hogy még beszélek hozzá, legalább megszűnik keze dolgozni s igy némi pihenésre bírhatom. De czélom nem értem el vele; mert ámbár tisztességesen felelt kérdéseimre, de azért a keze egyre járt; ingujjával néha letörölte arczárói a verejték-cseppeket, de csakhamar tovább folytatta munkáját. Nagy darab szikla-kemény köveket zúzott szét apró darabokra s a szétzúzottakat szabályszerű alakban összerakta s miután a szerint kapta fizetését, a mint nagyobb határt tudott összerakni az apró kövekből: igy hát korán fogott hozzá munkájához és késó'n hagyta abba azt, minden perez pénzt ért s azért minden perczet munkával töltött el. Rendszerint estve 8 órakor tért haza az öreg az éjszaka nyugalmára, ma azonban, miután 73-ik születésnapja van, hát ezt azzal ünnepli meg, hogy egy órával hamarább megszűnék dolgozni. Szerető karok nem tárulnak ki ölelésére odahaza, nincs senki, a ki kész jó vacsorával várná még születésnapján sem, ez a földiáiét otthona nem édes már neki s igy várja egyik születésnaptól a másikig azt a boldog órát, mikor Isten oda költözteti, a hova már régen vágyódik s ekkor égfelé mutatott reszkető újjával oda, a hová szeretett övéi megelőzték őt az elköltözésben, a hol hű nejét és jó gyermekeit viszont láthatja majd. S mikor egy kis alamizsnát nyújtottam át neki születésnapjára, könnyes szemekkel köszönte meg azt. Életében kevés öröm juthatott neki osztályrészül. Sorsa hidegben , melegben a fáradtságos kenyérkeresettel egybekötött folytonos munkásságban állott. De arczának szelíd vonásai azt az áldott békeséget tolmácsolták, mely szivében honolt, melyet nem ad e világ, de el sem vehet, és a hitet Isten ezen igéjében: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy legfeljebb nyolezvan esztendő, és azoknak is szinte a java nyomorúság és fáradság, mely mikor hirtelen elmúlik , elrepülünk“. (Zzolt. 69: 10.) A mi neki drága volt e világon, azt mind elvesztette s csak azon egy reménység táplálja őt, hogy földi pályájának elvégzése után öveivel egyesülhessen. Ettől a kőtörő szegény embertől sokat tanulhatnánk, különösen ezekben a meleg nyári napokban. THÓMAY JÓZSEF.
