Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-08-16 / 41-44. szám
519 hogy küldetésemben mihamarább eljárjak s a mint bele röpülök egy atyafinak a tányérjába, melyből kását evett, hát az nagy hirtelenséggel levágja egyik lábamat, azt gondolván pecsenye esett bele; nem jó lesz oda menni, nagyon szegény emberek lehetnek azok“. —A harmadikat talán meg se kérdezzük már, mert azok még pusztitóbb emberek lehetnek , a hol az járt, in- ditványozák sokan ? De ha már ennyire vagyunk, csak halljuk meg azt is; beszélj hát, jó lesz-e a magyarokhoz menni ? Jó lesz bizony, igen vendégszerető emberek azok; nagyon elfáradtam, mire hozzájuk értem és a nagy fáradságnak miatta beleestem a háziúr tányérjába, melyből éppen gulyásbúst evett. Barátságos házigazdám szánakozott balesetemen és egy egész kanál gulyáshúst dobott ki velem, hogy még útra valónak is legyen. Nem veszitek észre, mennyire meghíztam? Bizony igen jó lesz oda menni, nagyon vendégszerető, gazdag emberek azok“. így azután elhatároztatott, hogy a főhadiszállást a magyarokhoz teszik át, s az országgyűlés ezzel véget ért. Te pedig, nyájas olvasóm, ebből is vonhatsz következtetést a nevezett nemzetek jellemére, sajátságára. * * * Van egy latin példabeszéd, a mely szórnl-szóra fordítva ezt teszi: „ha tengeren utazol, nem lelket, hanem csak eget változtatsz“ ... ezt azokra szokták különösen alkalmazni, a kik nagy kérkedéssel hirdetik, hogy ők ennyi meg ennyi külföldi akadémiákon jártak, holott nem igen tettek ottan egyebet, mint fogyasztották a jó német sógorok italát, a sört. Egy barátom igen nagyra volt azzal, hogy ő ekkor és ekkor külföldre megy; emlékeztettem Váli bácsi meséjére, de ő azt már elfeledte; no jó, mondám, elmondom újra, hanem meg ne haragudjál érte én reám; s mikor erről biztosított, igy folytattam: „azt mondta a mi szeretett tanárunk, hogy ha ki nem viszel, öcsém (t. i. ha mikor kimegy, nincs tudománya) haza se hozol semmit, mert tőcsérrel nem öntögetik ott se a tudományt, a mit az ismeretes latin példabeszéd helyett eme magyar közmondással fejezhetünk ki: „az ökröt, ha Bécsbe viszik is, ökör marad“. Barátom az elmondottak után kissé neheztelt ugyan, de azok, a kik e beszélgetésnek tanúi voltak s már alig tudták kiállani a külföldre utazó férfiú dicsőségét, mindnyájan hangosan nevettek, mert ez a példabeszéd méltó volt a dicsekedőhöz. Meg is mutatta a hazatért ifjú atyánkfia, hogy a mit idehaza nem tudott megsze
