Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-06-07 / 31-32. szám
378 mizsnát, s a boldogtalan tovább tapogatott — egy kis fiútól vezettetve — küszöbről küszöbre. Elmondom a történetét. Régente az volt a szokás, bogy minekutánna kitanulta volna itthon a mesterember a maga mesterségét, hát elment vándorolni , szerencsét próbálni — egy két esztendőre — idegen országba. Megtanulta, mi ott a módi; eltanulta azoknak a külső országi mestereknek az ügyes fogásait. Minél tovább volt odakünt, annál nagyobbra nézsék idebent az édes anyaföldön. Az ilyenekből vált aztán idővel bölcs és tapasztalt atyamester, vagy czéh- mester, ki hasznos tanácscsal látta el a kiinduló ifjút. A régi idők elmúltak. Ma már csak egy-két ügyesebb s pénzesebb mesternek megy jól a mesterség, a nagyobb része a gyárak igája alatt forgatja kedvetlenül műszerét. Yan ma már minden mesterségnek gyára, a kenyérgyártól le egész a csizmaraktárig. Ma nem azt kérdezzük, melyik ügyesebb mesterrel vállaltassunk munkát, hanem bemegyünk a városi raktárba, s válogatunk ott, mint a juhász a pergőbe, s csak úgy duzskálunk a sok olcsó portéka között. Na de vannak még vásárlók, kik a jót, a tartóst drágán is megveszik, kik egy-egy jóhirű mesternek nem sajnálnak többet adni, csakhogy igazi jót kaphassanak. Erre alapitá reményét Dóka Mátyás uram, ki nagyreményű fiával — a Matyival — mint már kész szabósegéddel, gyönyörű légvárakat építgetett a boros üveg mellett. 0 maga már kivénült a munkából, nem is tud úgy szája ize szerint beszélni az uraknak; de itt van fia. Majd ha ez hazakerül, (még ugyan el se ment) tűjével diadalmasan hóditja magához az egész úri közönséget, fölépíti az apai roskatag hajlékot, s gazdagságot hoz a szegénység helyébe. Mily boldogok lesznek majd akkor! A negyedik liter bor után rendesen felállott Mátyás úr, s nehéz akadozó nyelvvel szólt — átölelve szeretett fiát: . . . „akkor . . . akkor“. Porczellán zsidó — a „Görbe“ érdemes korcsmárosa csak nevetett magában , midőn az apa és fia, — „a két szép madár“ — mint az irigy szomszédok mondták, egymást emberül megrángatva és lökdösve ténfergett haza alkonyaikor. Dóka Mátyás özvegy ember volt, a min ő szerfölött örült, „mert legalább“ — a mint mondani szokta — „leszakadt nyakáról a koloncz“, a mint felesége halálát értelmezni szokta. A férj ugyancsak az maradt azután is, a ki azelőtt volt, de a Matyi fiún nagyon
