Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-06-07 / 31-32. szám
370 visszatért, csak a 10 éves gyermeket találta nagy sírásban a szérűn a szemes gabona mellett. — Édes fiam! mi bajod van, bogy sírsz ? — Az apám a szalmakazal mellé támasztott létra tetejéről leesett a kemény szérűre, és eltört az egyik lába. — No az baj édes fiam! Ott hagyta a gyermeket, s önkénytelenül ezen szavak törtek elő' ajkain: „utolérte az Isten keze“Falu helyen szokásban van az, hogy ha valakin baj, szerencsétlenség történik, mihelyt hírét veszik a részt vevő' s érzékeny szivű férfiak és nők, azonnal mennek a szerencsétlenhez , s tanácscsal, vigasztalással, segedelemmel ellátják, s mindent elkövetnek , hogy baját, szenvedését enyhitsék; mert azt tartják: „ma neked, holnap nekem“. Gr. J. szerencsétlenségének is elszárnyalt a hire; de egy szánakozó szivű ember sem nyitott reá ajtót. Mindenki azt mondta: „a bűnt utolérte a büntetés“. „Az Istentől rendeltetett csapást nem kerüli el az istentelen“. Ez a részvétlensé^, megvettetés felette fájt G. J. szivének, Most látta át a kórágyon , hogy az isteni s emberi törvények megrontásával teljesen elidegenítette magától embertársait, s azok gyűlöletének tárgyává tette magát, Nemcsak azt mondhatta el: „micsoda az én erőm, hogy ilyen fájdalomban megmaradnék?“ hanem azt is: „megszűnének az én rokonságim, és ismerőim elfe- lejtkezének rólam“. De különösen könyekre lágyította annak fájdalmas tapasztalása, hogy (Jóbbal elmondhatta: „még lehellésemtől is az én házastársam idegen“; mert Isten kezét látván megbüntetésében, mint sokszor bántalmazott: hideg, közönyös volt irányában. Tehetetlenségében éreztette vele, hogy lakoltatja elébbi kegyetlen bánásmódjáért, a sok szidalomért. Azonban a mily hideg, fel sem vevő volt a bűnös férj iránt: oly ellenállhatatlanul lángolt fel keblében a buzgóság tüze, az istenháza iránti szeretet érzelme, s mindjárt az első harangszóra férje testvéreivel s gyermekével, sietett Isten házába, s patakként folytak szemeiből a könyek, mikor a gyülekezettel ezt a lelket emelő szép éneket énekelte: „Örül mi szivünk, Mikor ezt halljuk: A templomba megyünk, Hol Úr Istennek szent igéjét halljuk“.
