Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-20 / 45-46. szám
— 539 — reczeni, azért, hogy e nem hármas; Kis-TIortobágy, Nagy-Hor- tobágy itt esik, az egész „Szamospart“ bele férne. Ide vezetem én most nyájas olvasómat. Ugyan helyre egy őszi idő; a nap, mintha csak meg sokalta volna a nyári hosszú sétát, bezzeg rövidre szabja már útját; alig nyitja fel álmos szempilláit megint csak lezárja. Sietnünk kell, hogy esthajnalon legalább tanyára érjünk. Addig is, mig oda érnénk, már csak idő töltésből is elbeszélhetjük, mi nyomon vergődtek Andrások ide a nagy alföldségbe? No mert mégis csak élelmes embernek kell annak lenni, a ki úgy, eg'y buta fővel, világra megy, aztán mégis szállást meg kenyeret tud keriteni. Hát mégis volt Andrásban a jóra valóság mindig, soha sem ijjedt meg a maga árnyékától, nem a fajta pityeri ember volt, megtudott a maga lábán állani, ha kellett. Akkor is, hogy a szugolydi határt elkönnyezték, mindjárt összeszedte magát s mihelyt be értek a „nagy faluba,“ tudta mittevő legyen? Mittevö ? Hát mit is tudna tenni egy mező hátán nőtt ember? Gondolta ha egyéb nem, lehetek egy jóra.való béres, kenyerem lesz, ha jól viselem magamat, még a becsületem is kijár; aztán ha megismernek még béres gazda is lehet belőlem. Ejh! nem halunk meg éhen Tercsám! Jó az Isten jót ád! — Én akkor a 12-ik oskolát jártam a „nagy faluba“ s majd kőbálvánnyá lettem, a mint egy Hétfő reggelen azzal kopogtat be hozzám az én földim, hogy búcsút mondott végképen Szugolydnak. Ehin ni! mondtam a fiuknak láttatok ilyet, ez az ember elhagyja a tűzhelyét, kidobja magát a bizonytalanság hullámaira. Azzal az én kenyeres pajtásaim mind oda hagyták a betürágó széket s töviről-hegyire faggattuk Andrást. Elmondta aztán persze, úgy a mint már tudjuk, egész sorát. Látni kellett volna csak, milyen felháborodással hallgattuk mi a Tóbéliné szívtelenségeit. Egy szivvel-lélekkel azt vallottuk, soh’ se hittük volna, hogy ilyen lelketlen anyát hordana a föld. Az én barátaim szinte szerettek volna már szeme közé nézni annak a szegény áldozatnak ; nem is késtem tudakozódni Teresa után. András meg- vallá, hogy a kollégium előtt várakozik reá; átallotta ennyi deák-ember közé jönni. Persze rögtön felistáltuk s a mint belépett közénk s megláttuk azt a szelíd, nyájas, szenvedő arezot, alig tudtunk az elfogódástól szóhoz jutni. Hát ennek kellett annyit szenvedni? Ez a kérdés villant meg mindenikünk agyában. Aztán részvéttel tudakoltuk szándékukat. András elbeszélte, hogy már nyomán van. Egy derék birtokos úrhoz vezette a gond
