Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-20 / 45-46. szám
535 gasztalta félig-meddig magát azzal, hogy sokféleképen lehet még Szt. Mihályig álmodni! András nem álmodozott. Le nem tett volna szándékáról egy fél világért, mikor látta, hogy Teresa már is jobban érzi magát a szabadulás reményében. Valóban, azóta naprul- napra vidámabb lett, noha Tóbéliné asszonyom mindig a régi volt irányában; gyalázta, hercze-hurczálta uton-utfélen. Beszélhetett ő; Teresa nem érezte most már oly égetőknek a vett sérelmeket; enyhítette a tőrdöfések mérgét az a tiszta, csöndes öntudat, hogy méltatlanul szenved, meg a jó emberek vigasztalása, no meg mondom : a szabadulás reményei. Közel- getett Szt. Mihály. András nem habozott; a nyár termését betakarította s aztán férfias lélekkel gondolt a szülőföldtöli elszakadásra. Nagy megnyugvásul szolgált neki, hogy édes atyja ura, elhagyta az ágyat, kiépült s ő is megbarátkozott fia elhatározásával. Gondolta: hadd próbáljon a fiú, az erős csert is a szélvész neveli föl, a vihar dajkálja, hadd menjen a fiú; nincs alkalmasabb nevelő az emberre nézve, mint a szenvedések iskolája. Itthon a g'yehenna tüze eléggé megpróbálta már őket hadd menjenek a világba, hadd mutassák meg, hát ott mit érnek ? — O magára nézve nem aggódik, a gazdasággal tudta mit tegyen, ■— ereszti őket .... El is eresztette. Az a Szt. Mihály nap! Tódi Gyuriék akkor vitték a legelső almát a „nagyfalüba,“ akkor volt az a szép gyümölcs termés, a milyennel azóta sem látogatta meg a jó Isten kétszer sem a „turszeget,“ akkor búcsúztak el Tóbéli Andrásék a falutól. A falutól ám! Nein várta annyi nép a révvájásba még a fiatal tanítót sem, mikor kihozták, pedig az ugyan derék ember hifibe állott, mint a mennyi Andrásékat oda elkísérte, még a tiszteletes uram sem állhatta meg, hogy el ne kisérje őket, odáig. Mindenki tudott egy pár jó szót szólam hozzájok, ma- rasztani, senki sem marasztotta őket, látták, hogy már vissza nem fordíthatják a szekér rudját; csak furái Zsuzsa néni nem akarta hinni az egész dolgot, pedig már a szekér is a hidasba állott. Mikor aztán látta, hogy több kettőnél, elővette köténye alól azt a kis csomót s úgy megkérte Tercsát, hogy ne vesse meg, fogadja el tőle, jó lesz az utón. . . . Hogyne fogadta volna el, meg is köszönte, három pár gyönyörű sóvári alma volt. Időre-későre által czihelődtek aztán s mikor a túlsó partról neki indultak; lóbéli bátyánkéval együtt nem egy két szemet tutott el a könyü. A porfelleg nemsokára elfödé a ván
