Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-07-02 / 39-40. szám

Történelmi tárház.

A jó cseléd is Isten adománya.

Valóban, ritka, de örvendetes jelenség is, mikor azt látjuk vagy halljuk, hogy némely családnál a szolga vagy szolgáló több évtizedeken át, tehát nagyon sokáig megmarad a szolgálatban. Egy részről, a hűség és szives engedelmesség, niás részről pedig a szelíd bánásmód és jóakarat következtében mindinkább kifejlődik mindkét részről az együvé-tartozás érzete. Minden keresztyén családban, az ur úgy mint az asszony megbecsülik a jó cselédet, gyarlóságai iránt elnézők s nem tulszigoruak. Meggondolják azt, hogy hibázni emberi dolog, hogy mindnyájan tévedés alá vetett teremtések vagyunk, s hogy hát a cseled is ember, az sem képezhet kivételt az alul a mi édes mindnyájunkkal közös, hogy tudniillik már születésüktől fogva kisebb nagyobb mértékben az értelmi vagy testi fogyatkozás törvénye alá vágynak rekesztve. Jól meggondolják azt, hogy valamit akartok, hogy veletek cselekedjenek az emberek, ti is ugyanazt cselekedjetek azokkal.

A nemes érzésű családfő és hitvestársa beleképzeli magát abba a helyzetbe, a melyben cselédje van; a helyzet természetesen — alárendelt; mert a szegény cselédnél nem lehet más jelszó, mint ez: légy hű és légy engedelmes —- és mikor bele képzelte magát cselédje helyzetébe — ilyen formán gondolkodik ; hát az én érdemem-e az, hogy nem vagyok kénytelen cselédképen másoknál szolgálni s a cseléd oka-e annak, hogy nem született urnák vagy úrnőnek, a ki nem parancsokat fogad el, hanem parancsokat osztogat? Nem e Isten akarata ez! S ha csakugyan Isten akarata, — amint hogy nem is lehet máskép, — akkor nem szabad visszaélnünk az ő jóságával, mely minket másoknál szerencsésebb körülmények közé juttatott, nem szabad egy' perczig sem felednünk, hogy jó sorsunknak, tűrhető anyagi viszonyainknak nem mi vagyunk egyedüli megteremtői, hanem nagy része van abban az Istennek is, a ki szabad velünk s ha elbizakodva felmagasztaljuk magunkat, könnyen megeshetik bizony, rövid idő múlva, talán akkor, mikor legkevésbbé gondolnánk: megaláztatunk általa. Van rá elég példa, hogy a ki ez előtt fennhéjázva, büszkén parancsolgatott másoknak, most a szolgaság kenyerén tengődik talán azoknál, a kiket az úgy nevezett jó napokban lenézésével és szívtelenségével keserített el.

— 477 -