Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-05-07 / 31-32. szám
mely megoltalmaz a rothadástól; a mi hitünk a győzelem, mely meggyőzte a világot. Szükséges, hogy az ember valamit igaznak és bizonyosnak tartson! 1 la nem hisz a legmagasb észben: úgy hisz a vak esztelenségben ; ha tagadja az Isten bölcseségét és szere- tetét: úgy el kell ismerni az esetlegesség uralmát és az öntudatlan szükségszerűséget. A hitetlenség és a tév-hit: — ikertestvérek. Legnagyobb ostobaságát árulja el az istentagadó, midőn azt állítja, hogy az anyagból származik a lélek, mintha csak azt mondaná, hogy a gép előbb volt, mint annak feltalálója s a ház előbb volt, mint építője; ostobaság azt állítani, hogy az ész az öntudatlan esztelenségből származik, s hogy a világ-rend, a természettörvén ve az öntudatlan anyagok véletlen találkozásából ered. Nincs nagyobb csalódás, mint az istentagadónak hitetlensége. Az elveszett gyűrű. Égy divatosan öltözött úri asszony nehány nappal ezelőtt sétált Páris egyik legélénkebb forgalmú utczájában. Ki tudja mért, elég az hozzá, hogy egyszer csak lehúzza finom kezéről a kesztyűt, s e közben Ujj ár ól értékes gyémánt gyűrűje is lecsúszott, tovább gurult s egy ronda csatornába esett. Épen akkor ment arra egy munkás. Az úrnő megszólította öt, kérvén, hogy vegye ki drága gyűrűjét s szolgálatát 5 frankkal fogja megjutalmazni, ha visszaadja neki értékes emlékét. A munkás sóvárgó szemekkel nézte a csillogó pénzt, egyet tűrt felfelé tokja ujján s azután neki fogott a piszkos munkához, mélyen keresgélt a ronda iszapos anyagba, de hiába, nem találta meg, a mit keresett. „Félek“ úgymond, „hogy a gyűrűt a viz elsodorta magával.“ Kereste még egyszer, de eredmény nélkül; ekkor az úri nő neki adta az Ígért jutalmat fáradságáért — és az tovább ment. De az úrnő sehogy sem akart megválni attól a helytől, a hol az ő kedves gyűrűje elveszett. Egy kis várakozás és gondolkodás után ime az úri nő maga vájkál a ronda iszapom vizben és kevés fáradsággal egyszerre csak azt veszi észre, hogy a gyűrű kezébe akadt. No, de nagy is volt ám öröme; egy cseppet sem törődött a kérdezősködő, ámuló, bámuló nép