Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-01-29 / 17-18. szám
t A levél igy hangzik : „Forrón szeretett nőm! „Még egyszer azt mondom neked, hogy ne tépelödjél. Midőn tegnap tőled elbúcsúztam s te könyek között keblemre borultál: arra kértelek téged, hogy légy állhatatos és ne szűnjél meg bizni az Istenben. Hiszen te jól tudod, hogy én egy szent ügynek szolgálok, a melyért én életemet és véremet kész vagyok feláldozni. Reményiem, hogy ismét visszatérek hozzád. S ha elesem, vigasztaljon a szent hit, hogy a csillagok fölött van a viszontlátás boldog hazája. A halál ép oly kevéssé választhat el bennünket egymástól, mint az élet. Szivemmel mindig nálad vagyok. És most Isten veled, ezerszer csókol . . .............“A nevet a könyek eláztatták, nem volt olvasható. Cs engetett. A szolgálatot tevő nő megjelent. „A residenst hivatom“ monda komolyan az úrnő. S kevés vártáivá megjelent Eszken svéd residens tiszteletteljes üdvözlettel meghajtván magát előtte. „Beszélje el, mit hallott ön“ mondá az úrnő, „ön az én vigasztalóm, tanácsadóm és segitöm a szükségben. Oh, ha ön nem volna! ő jól tudta, hogy kiben bizhatom, azért hagyta önt itt velem, üljön le ide mellém.“ „Felséges asszony!“ válaszola a megszólított. — „A Gusztáv Adolf névtől visszhangzik egész Németország, e névhez fűződik az annyira szorongatott hitsorsosaink megszabadítása. Bevonulása** az ön szülő hazájába diadal volt, s a mint nekem a levelet átnyújtó hírnök elbeszélte, a nép a mentő király lábaihoz borult és csókolta a kárdhüvelyt és ruhájának szegélyét. Bizonyára megható jelei ez iránta nyilvánult tiszteletnek és szeretetnek. Weiszenfelsben ágyudörgések jelezték a király közeledését. A király Lützen felé ment. Ott áll a mi urunk most Wallestein császári csapataival szemben.“ „Mikor lesz az ütközet?“ kérdé a svéd királyné: „Arra nézve^nem válaszolhatok“ felele vállát vonva a kérdezett s mintegy megnyugtatni akarva a királynőt igy szólt : „A király megígérte, hogy nem sokára ismét tudósit.“ „Oh vajha az a tudósítás a győzelem hire lenne!“ jegyzé meg a királyné. „A király zászlóihoz a szerencse szegődött,“ vígasztalé öt a helytartó. „Mint győző lépett Németország földjére, legyőzte Tillyt* mért ne győzhetné le Wallensteint is ? Isten velünk és az ő szent akarata, mondá a királyné mélyen megindulva. „A mindenható segítse őt s vezérelje vissza hozzám ölelő karjaimba. — 21 I —
