Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-01-29 / 17-18. szám
209 Családi kép. Vén diófa áll az ősi ház előtt, Ágaival béfedi a háztetőt. Lomha lombja, hogyha néha letekint: Szárnyra kelne örömében, úgy meging. Barna kőpad hever a fa tövében, Barna lányka hű kedvese ölében. Édes titka súgva száll el ajkirul — Rózsa arcza e titoktól kipirul. Szende lányka köny s mosoly közt rebegé „Tied leszek élve halva örökké!“ Barna ifjú szivdobogva igy felel: „Érted lángol, érted dobog e kebel.“ Azt könyörgi, imádkozza mindkettő: Együtt fedje őket majd a temető. Néma csendben esti harang igy zokog : Földön, mennyen légyetek ti boldogok! Hő imájok fennt az égben hallva lőp, Két hű lélek összeforrt az esküvőn. Ezt fogadták: „úgy segéljen Istenem! Holtomiglan, hóltáiglan szeretem.“ Évek tűnnek, évek múlnak repülnek. — Ifjú évek gyorsan alá merülnek. Vén diófa árnyas sátra népesül Ősi házból sok apróság kirepül. Szűk lesz már a kőpad a fa tövében, A legkisebb ül az anyja ölében, Egy kis fiú nádparipán lovagol, Fakardjával erre arra kaszabol. Ez még játszik, az már tanul „diákul“ Okos ember lesz abból a fiábul! — így reméli apja anyja felőle — „Tán bizony még pap is lehet belőle.“
