Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1881-01-09 / 14. szám

179

Sejtem, hogy ott aranyfelhőben Látom ama város falát,

A melyet Isten jövendőben Hü népének lakásul ád;

Sejtem, hogy az a mély biborfok,

Paradicsom viránya ott,

Hova apostolok szentjósok Jelzik az elveszett nyomot.

Leszállnak a sötét fellegek,

A hideg köd magasra hág,

Szűk helységembe visszamegyek Hol elfog e visszás világ,

És e földi kietlenség közt Lelkem, hitének szárnyain Fel-fel száll és merengve pihen A menny örök virányain.

Id. KISS ÁRON.

Dabasi Halász Judit.

— Ráz történet. —

Igaz történet ez az utolsó szóig, akármilyen hihetetlennek lássék is némelyek előtt, a kik a mai korban annyit sem törődnek egyházukkal, mint a padlásra dobott régi bundával. Van egyház, nincs egyház ? sokak előtt mindegy, nem érzik annak szükségét. Nem fér a fejőkbe sehogysem, miként teremhettek ezelelőtt a múlt \ századokban olyanok, kik vallásukért lemondtak szabadságukról, sőt még az ő életök sem volt drága, ha őseik szent hitét kellett Védelmezni.

Én szeretem azt hinni, hogy ezzel is úgy vagyunk mint az egészséggel. Mig bújuk rá sem gondolunk, de ha egyszer ágyunkhoz szegez a betegség, akkor bezzeg eszünkbe jut az a megbecsülhetetlen drága egészség. Azt hiszem, hogyha még valamikor — mitől a jó Isten óvjon meg - - erővel akarnák tőlünk elvenni templomainkat, a szivünkben most lappangó buzgóság élénk lángra gyulna s talán a mi soraink közül is kerülnének ki oly hős asszonyok, mint a minőket csaknem két századdal ezelőtt dabasi Halász Judit vezérelt.

Hallották-e olvasóim, az ócsai templom hirét. Olyan neve