Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1880-12-26 / 12. szám

míg te hajnal felé vetődtél haza czimboráid társaságából, oh csoda-e, ha engem a sok munka, az epesztő bánat ágyba szeg- zett s most ily szomorú karácson esténk van, s még az is bánt ha Esztikénk énekel.

A férfi könyökére támasztva fejét, neje feddőzését némán hallgatta. Erezte, hogy méltán lobbantja szemére magaviseletét. Földesi János nagyon értette a maga mesterségét. Kőmi- ves volt s már régóta pallérrá lehetett volna, ha megbecsüli magát, de kártya és ital vitte el keresete legnagyobb részét s ha neje varrással nem tartja fenn a háztartást, nemcsak kenye- rök, de ruhájok sincs. Utoljára is a gyönge nő kimerült s már egy hónap óta. fekszik betegen.

— Látod János, te igen jó ember volnál, — folytatá elkeseredett hangon — szászor megígérted, hogy szakítasz elébbi életmódoddal...

— De ha nem tudok, — rázta fejét kedvetlenül János - - megkisérlettem már szásszor, de nem megy.

— Nem bizony, — vágott közbe neje — mert csak magad kísérelted meg, de nem imádkoztál, nem kérted a jó Isten segítségét, pedig az ember magától gyarló s hajlékonyabb mint a lenge nádszál... óh! ha imádkoznál, erőt adna a jó Isten.

— Asszonyi beszéd, lári-fári az egész, — veté oda János

— tesz is az valamit, veszni tértem, el is veszek----csak titeke

t sajnállak, hejh ! ha magam volnék azóta már...

— Ne káromold a jó Istent, ne vétkezzél ellene, —rimán- kodott a beteg nő, — oh, milyen karácson-est! János, János, térj eszedre.

— Az a baj, hogy nagyon is eszemen vagyok, — szólt a férfi daczosan, — ne haragudjál feleségem, majd megszabadultok tőlem, elmegyek világgá, híremet sem halljátok.

Erre meg a kis lány kezdett el zokogni, ráborulva anyja ágyára. Ott sírtak mindketten anyja és lánya.

A férfi egy ideig komoran nézte őket. Ez a látvány megfacsarta szivét, s az ő szemébe is könyek tolultak. Félrefordult, hogy meg ne lássák.

így tarthatott ez vagy öt perozig. A szobában csak a zokogás hallatszott s közbe-közbe egy-egy bús felkiáltás: „Istenem! Istenem! minő szomorú karácson!“ Egyszerre az óra hatot ütött.

— Hat óra! kiáltott föl János, fölkelve az asztaltól, —