Holló Szilvia Andrea: A fővárosi „művek” - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

fejezték. Később Martin Ottó a Duna-parti főgyűjtőt a tabáni (ma már nem létező) Fehér Sas tér felé vezette, mert ott az Ördög-árok magasabb fenékszintje lehetővé tette, hogy a gyűjtőt alatta bújtassák át, s így a szivárgásból adódó vízszennyeződést elkerüljék. Óbuda a csatornázás terén jelentős lemaradásban volt a város többi részéhez képest, főgyűjtőjét csupán 1912—14 között építették meg a Bécsi út—Bokor utca nyomvonalon, ahogy a hegyvidéki vizeket levezető Villányi úti főgyűjtő is az első világháború alatt épült. A budai szivattyútelepet a Zsigmond téren 1917-ben helyezték üzembe, vigyázni kellett azonban arra, hogy a szomszédos vízmű kútjait szennyvízbeömléssel ne veszélyeztesse.

Az első világháború után folytatódott a megnövekedett igényeket kielégítő új csatornázási alaplétesítmények építése az 1917. évi általános tervek szerint. Ez már jobban figyelt az egyensúlyra, a két világháború között a budai oldalon megépültek többek között a kelenföldi térség főgyűjtői, a Németvölgy és a Sas-hegy északi oldalának főgyűjtője, a kelenföldi szivattyútelep. Pesten a ferencvárosi szivattyútelepet elektromos üzeműre állították át, majd új, vasbetonból készült kitorkolló művet építettek, csatornázták a Hungária körúton túli térséget. A harmincas évekre azonban már ismét hiányosságok mutatkoztak az angyalföldi gyárnegyed és a budai oldal csatornázásában, de sokan háborogtak amiatt is, hogy a milliós lakosú nagyváros szennyvizét

■ A Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep

73