Zeidler Miklós: Sportterek - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

pár- és atlétikai versenyek, valamint a labdarúgó klubtalálkozók, s 1903 és 1911 között - egy kivétellel - a magyar válogatott is itt játszotta hivatalos mérkőzéseit.

A háború és az azt követő keserves gazdasági viszonyok már nem tették lehetővé a folyamatos karbantartást, s 1925-re a lelátók életveszélyessé váltak. A legjobb kerékpárosokat az újonnan felavatott újpesti fapálya hamar átcsábította a főváros határán túlra. A Millenáris átépítését nem lehetett tovább halogatni. A tervezéssel a kor két legtermékenyebb sportépítészét, Hajós Alfrédot és Mattyók Aladárt bízták meg. Az építkezés 1927 októberében indult meg, s 1928. július 8-ára már elkészült a remekmű: Európa egyik leggyorsabb biciklipályája. Maga a pálya 415 méterre rövidült, kitűnő minőségű betonborítást kapott, 100-110 kilométeres sebességre tervezett szögállása az egyenesekben 12, a fordulókban 38,9 fokos volt. A célegyenesben megépült a ma is álló háromezer fős fedett tribün, a beton körlépcsőn pedig további 11 ezer néző talált helyet. Az esti versenyek világításáról nagy fényerejű lámpák gondoskodtak. A sporttelepen továbbra is rendeztek futballmeccseket és atlétikai versenyeket, telente pedig a betonteknőn belül felöntött jégpálya várta a klubtagokat és a nagyközönséget. (A hazai pályaversenyzésért és az 1928. évi kerékpáros világbajnokság megrendezéséért Újpesttel folytatott rivalizálást ezzel Budapest és a Millenáris megnyerte; az újpesti pályát hamarosan le is bontották.)

Újabb szép korszak következett, ám a háborús években a versenyek lassan megint el-elmara- doztak a Millenárisról. Az ostrom idején ellátóalakulat rendezkedett be itt, az öltözőkben pedig a hatóságok elől bujkáló kerékpárosok húzódtak meg. A betonteknőt az ostrom alatt több száz ki- sebb-nagyobb belövés érte, a fedett tribünt három nagyobb bombatalálat roggyantotta meg, a futókört és az atlétikai pályát a háború végén mély gödrök csúfították.

50