Molnár József - Szilas Péter: Esti fények - A mi Budapestünk (Budapest, 1993)

35 méterben határozták meg. A cél a 3 lux értékű köze­pes megvilágítás volt, ennek lámpánként 200 W teljesít­ményű gáztöltésű izzólámpa felelt meg. Energiatakarékosságból éjfélkor a felére csökkentet­ték a világítást, a két fényponttal rendelkező átfeszítések­nél csak egy-egy maradt üzemben. Hogy lehetőség szerint sehol ne legyen teljesen sötét, minden lámpa­testbe két darab 100 wattos izzót szereltek be, és éjfél után az egyiket kikapcsolták. Ezekben az években csírá­jában már mindazok a műszaki megoldások és felada­tok megjelentek, amelyek ma is mértékadók a közvilágí­tás fejlesztésében: kellő erősségű és egyenletes megvi­lágítás, messzemenő energiatakarékosság. A villamos közvilágítási lámpák nagy száma miatt meg kellett oldani a központi vezérlést, azaz, hogy az egész közvilágítást egy helyről lehessen be- és kikap­csolni. Ezt a törekvést a korabeli Légügyi Hivatal is kezdeményezte, miután légoltalmi meggondolásokból már ekkor foglalkoztak az elsötétítés gondolatával. A házi vezetékről működő, a házmesterek által egye­dileg kapcsolt falikaros közvilágítási lámpák ideje lejárt, kifejlesztették az önműködő kapcsolószerkezeteket, a kapcsolóórákat. Kezdetben egy kapcsolóóra a lámpák teljesítményétől és a hálózati viszonyoktól függően egy­idejűleg 25-40 lámpából álló körzet kapcsolására volt alkalmas. A közvilágítással szemben követelmény volt, hogy kövesse a természetes fényviszonyok változását. Ezért egységes világítási naptárt dolgoztak ki, amely a napkeltéhez és a napnyugtához igazodott. A be- és kikapcsolás időpontját ennek megfelelően egy úgyne­vezett csillagászati vezérlőtárcsa (asztronomikus kap­csoló) irányította. A kapcsolóórákba az egész- és féléjje- les kapcsolás technikai feltételeit is beépítették. A prog­ramozott tárcsa előre megállapított időrendben hajtotta végre a közvilágítási hálózat be- és kikapcsolását, de a természetes világítási viszonyok változásaihoz valójában nem tudott alkalmazkodni. Az egymástól függetlenül működő órák - pontatlanságuk miatt - különböző idő­pontokban kapcsolták az egyes körzeteket. Ez főleg a közlekedésben okozott zavart, amikor kivilágított, majd sötét utcákon kellett a járművekkel áthaladni. 1931-re sikerült megoldani azt a feladatot, hogy az összes közvi­lágítási lámpát egy kapcsolóállomásból tetszés szerinti időpontokban egyidejűleg lehessen be- és kikapcsolni. 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom