Buza Péter: Duna-hidak - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)

a katonák kivételével mindenkinek le kellett szurkolnia a maga krajcárját, ha át akart kelni száraz lábbal a Dunán. A hídvámból részesedett a város és a kincstár, de jutott bőven a bérlőnek is, aki a hajóhidat meghatározott összegért árendába vette, s akinek aztán zavartalan üzeméről gondoskodnia kellett.

A hajóhídon gerendával osztott úttest volt, olyan széles egy-egy pálya, hogy azon elfért a terhelt szekér, s mindkét oldalon nyolcvan centiméter széles gyalogjárda is. Maga a komfort és kényelem. Sőt! Maga a szépség és a kellem. Színesre festették, éjszaka tizenhat lámpás szentjánosbogara világította meg, s középtájon, ott ahol hajnalban és délben a hajók kedvéért megnyitották, egy szobor is állt: Nepomuki Szent Jánosé. Fején csillagkoszorú, karján a kereszt, lábainál kis, piros mécses, amelyben mindig ott lobogott a lélekmentő láng, a hajósok, a vízen és a vízből élők védőszentjének üzenete. Ünnepét május 16-án tartották, s akkor virágkoszorúval is felékesítették Nepomuki Jánost.

Szigorú közlekedési szabályok szerint zajlott a forgalom a hídon. Lovat csak száron vezetve lehetett átvinni rajta, a kocsik lépésben haladhattak, a dohányzást és a nyílt láng használatát szigorúan tiltották.

Voltak más kényelmetlenségek is. A parti szakasz — különösen a pesti oldalon és alacsony vízállásnál —

A hajóhídnál természetesen vámot szedtek

13