Bodor Ferenc: Pesti presszók - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)
A Capri zárás előtt dernizációs felfutás nem tartott túlságosan sokáig, de néhány példa napjainkig is emlékezetes marad — gondoljunk a régi Napoletanára, a Dunacorsóra, a Szabadságod presszóra. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején már megindult a lambériával burkolt rusztikus hullám, ami napjainkra a rézmaffia sörbárőrületével kiegészülve arcnélkülivé tette a vendéglátást. A hanyatlást csak fokozza az újhideg helyek, a pizzázók, gyorsbüfék világa. A presszók felett — a mai Budapesten legalábbis — eljárt az idő. Hifitorony-boltok, sörbárok, shopok éktelenkednek a helyükön. Eltűnnek a régi presszók, mint a jelképpé vált Quint is a Városháza oldalában, polgárok, szerelmespárok egykori menedékhelye, ügy látszik, a századvég vendéglátása már nem szereti, ha az emberek beszélgetnek és kávét isznak. A kidobott tükrökben halványan még láthatjuk a kávégőztől homályossá vált pesti kisembert, de ez már csak nosztalgia vagy merő képzelgés. Másfajta csúcsérzések divatja következik el. 4