Bodor Ferenc: Pesti presszók - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)

Gyöngyszem Talán ez a város legszomorúbb sorsú eszpresszója. Lehetne hírneves, közismert hely, vendégek zarándok- helye, idegenforgalmi gyógyparadicsom. Ehelyett hi­degtálakat és tortákat kínál a Nagyvásárcsarnok és a Lónyay utca között. — Csináljon, fiam, két hidegtálat — mondaná Eperjesiné —, vendégek jönnek, és sok majonéz legyen rajta, majd később leugrom érte. Próbáljunk meg átsuhanni a buktatókon, a furcsa, egy kupacba tömörült, majdhogynem törzsi jellegű vendé­gek között, és fejünket lehúzva be a mellékhelyiség szag-szivárványíve alá: a folyosó végén, egy lezárt ajtó mögött lapul Pest legelvarázsoltabb, rejtelmes, elha­gyott kertje. Repkénnyel befuttatott falak között árnyas fák csendje. Oszlás, gyomok, enyészet. Pedig lehetne idill, kedves, csicsergő pincérnőkkel, az asztalok körül vitatkozó kézirattárosokkal, nyugdíjas jogászprofesszo­rokkal, hátul az apácarácsoktól takarva szerelmesek. A sarokban török kamionsofőröknek hastáncot lejtene egy vállalkozó kedvű lány. Az emeleti gangról halkan pisszeg le egy papagáj. Dehát a pult majd összeroskad, és elhagyatott. — A kert nem működik, nem éri meg — mondja a mogorva, szakmájáért nem élő-haló pin­cér. így marad a rejtett, alig ismert enyhhely a szomorú, szétvert budapesti vendéglátás áldozataként parlagon. Mire kimegyünk a Vámház körútra, már Eperjesiné is eltűnt a tálakkal. IX., VÁMHÁZ KÖRÚT 15. 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom