Korniss Péter - Erdős Virág: Udvarok - A mi Budapestünk (Budapest, 1993)

És a hetvenhatodik ágon megpihen.

Ám jó ideig csak nézi az odút.

Aztán lehunyja mind a két szemét, s mint láthatatlan szellemkép a képbe, vakmerőn belép.

És mint a drót pattan a vadsóskainda szála, ahogy a sisakrostélyán fennakad, míg végül enged az élő háló, és ő ott áll egy roppant udvar kellős közepén, s érzi - mert erősen remeg a szája -, ahogy ki-be jár rajta a szél.

Körben a gangon ülnek a nők.

Arcukról, mint a púder pora, pereg a vénség vakolata, nyakukon ráncból a lánc, leszalad, ahogy nyújtózkodva figyelik a hőst.

„Kit keresel?”

A vasrácsot balszárnyával pengeti egy légy. „Elköltözött rég, akit te keresel.”

A rácsot jobbszárnyával pengeti a légy.

„Megcsúnyult és megöregedett."

A korlát megpattan és hangtalan rezeg, és kihajol mind közül a legcsúnyább és legöregebb:

„Engem keresel, én vagyok” - de mire körbeér a gangon a hang, és az udvar egy gondolattal utánaforog, jobbról belobog a képbe a lomb, s a lovag útjára, mint keretbe a kép, visszatér újra egy pillantás alatt, ám ahogy hátranéz egy ág alól még, odakap, s kezével érzi, ahogy szeméből csorog a méz.

42