Korniss Péter - Erdős Virág: Udvarok - A mi Budapestünk (Budapest, 1993)
Egészen mélyre süpped, míg csak engedik a rugók. Maga alá húzza feleslegessé váló lábait, hagyja, hogy bokáján felgyűrődjön a szattyán, és a varrásnál előtüremkedjék a talpbetét. És hagyja, hogy billegjen a lába alatt a kő. A májfoltokon már-már kisimul a ránc, ahogy szorítja a karfát, mert kell valamit. Apránként továbbfut a szakadás, és előtűnik a plüss alól a kóc. Csak maga van, meg a kert, meg a veszedelem. A fenevad a hátát kaparássza, a nyakába harap, de nem éri át. Lehunyja a szemét, és tűri, amíg. Egyszerre fanfár harsan, és elődübörögnek az üstdobok. A reflektor ezüst korongot vetít alá, és vigyázva megemeli. Körötte pálcás urak állnak, feje fölé tartják a büröksátras baldachint. Egyikük előlép. Bíborpárnatenyerén sárgahasú almát kínál felé. Szájához emeli. A foga hangosan odakoccan. Aztán újra csak a szék lábához a kő. Felemeli minduntalan mellére csukló fejét, végiggombolja magán a rozettamintás nejlonpalástot, elővesz egy dobozzal a belső zsebéből, és rágyújt. És száll a füst. Esteledik. És ahogy a boltív lágyan ereszkedik, homlokán még felragyog egy halványpiros csík. így ül maradék birodalma határán. S míg hetedhét tartományán a borostyán útja körbefut, felissza utolsó fáit-bokrait, a királyfű fehér virágait is az éj. Ám ő csak ül trónján, és őrködik, s míg csak a rugók engedik, egész a mélyére süpped. 18
