Gál Éva: Margitsziget - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

tőanyag-bányának tekintették: a háborúk utáni újjáépítéshez és a XVIII. században megélénkülő építkezésekhez a környékbeli lakosok széthordták - ahogyan más középkori romokból is - a még felhasználható, könnyen hozzáférhető köveket.

1727-ben Pest, Pilis és Solt vármegye a Margitszigetről a következőket jelentette Pozsonyba a Helytartótanácsnak: „A Ny Lilák szigetét jelenleg a budai Klára apácák bírják, egészen néptelen, nem is igen lakható; a Duna közepén hosszában 918 ölre terjed [egy öl = 1,896 méter], közepett 148, két csúcsa felől pedig 37 ölnél nem szélesebb. Hat helyen különféle épületromok látszanak. Kettőből kitűnik, hogy templomok voltak; egynek falai nagyrészt most is állnak, a másik omladékáiból ismerhető meg. Három düledék körül jókora téren négyszögletű falkerités maradványai láthatók, hajdan kertek lehettek, egynek közepén az elrombolt kút szemlélhető. Egyébiránt miféle épületek lehettek e romok, azt a falak maradványaiból meghatározni nem lehet. Az sem tudatiig kik voltak hajdan e sziget lakosi. ”

1739-ben az apácák a ferencesek templomának romjai mellett kis kápolnát építtettek, amelyet az esztergomi érsek engedélyével fel is szenteltettek. Havonta egyszer tarthattak benne istentiszteletet. Az 1840-es években a nádor margitszigeti főkertésze emlékezett arra, hogy a század elején a ferences rom közelében még állt egy kis kápolna, amelynek Mária-oltárképéhez „a nép sok időn keresztül búcsúra járt”. Hogy mikor lett az enyészeté, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy az 1838-as árvíz mosta el.

Kaszálóból nádori park és üdülőhely

Sándor Lipót főherceg, miután nádorrá választása után a király üdülőhelyül „kiutalta” neki a Margitszigetet, sok teendője mellett foglalkozni kezdett az évszázadok folyamán elvadult sziget rendbe hozatalával is. 1792 őszén a Magyar Hírmondó című

19