Gál Éva: Margitsziget - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

ható vastag falmaradványokat római eredetűek- nek tartotta. A XX. századi ásatások azonban nem igazolták ezeket a feltevéseket. A szigeten nagyon kevés római eredetű kőemléket találtak, s valószínűleg azok is máshonnan kerültek ide. Mindamellett elképzelhető, hogy voltak az északi és a déli szigetcsúcson a dunai átkelést segítő római kori hídfőépítmények, még ha a nyomaik azóta el is tűntek.

A Margitsziget a magyar honfoglalás utáni századokban lépett be a történelembe, legalábbis abban az értelemben, hogy a vele kapcsolatos írásbeli és régészeti nyomok nem vezetnek a XII. század végénél régebbi időkbe. Mielőtt az első olyan épületeket emelték itt, amelyekről fennmaradtak régészeti vagy okleveles adatok, olyan lehetett, mint a többi, vad bozóttal benőtt dunai hordaléksziget.

A magyarországi írott forrásokban a sziget első ízben egy 1225-ben kelt oklevélben jelent meg, amelyben II. Endre király a Nyulak szigete egész területét az oda nem sokkal korábban betelepült premontrei Szent Mihály-prépostságnak adományozta. A Nyulak szigete elnevezésből arra lehet következtetni, hogy a hely addig vadászterületül szolgált, mégpedig minden jel szerint királyi birtokként. Erre mutat, hogy a XII. és XIII. század fordulóján a szigeten királyi udvarhely is volt: az 1196-tól 1204-ig uralkodó Imre király többször tartotta itt udvarát.

A Margitsziget első fénykora a XII. század vége felé kezdődött, és a XIII. század derekára bontakozott ki; ekkor létesültek a szigeten olyan jelentős egyházi és királyi épületek, amelyekben azután fontos történelmi események zajlottak le. A XIII. század végétől ugyan hanyatlás következett be, de a szigeten továbbra is meghatározó volt az egyházi intézmények, a szerzetesek és apácák jelenléte egészen a török megszállásig, amikor is - legkésőbb 1541-ben - a kolostorok lakói végképp elmenekültek innen. A királyi Magyarország területére (előbb Nagyváradra, majd Nagyszombatba, végül Pozsonyba) menekült domonkos rendi apácák azon9