N. Kósa Judit - Szablyár Péter: Föld alatti Buda - A mi Budapestünk (Budapest, 2007)
rész között a Lánchíd még nem teremtett szerves kapcsolatot. Gróf Széchenyi István ezért már 1845-ben szükségesnek tartotta az Alagút megépítését, de a kezdeményezését a történelem viharai elsöpörték. A szabadságharc bukása után, 1850-ben Örményi József császári királyi kamarás alapított részvény- társaságot építésére, de a kivitelezést csak 1853. február 10-én kezdhették meg. Az Alagút építésének költségére 300 ezer pengő-forintot irányoztak elő. A tervező, az angol Clark Ádám, aki a Lánchíd kivitelezője volt, a munkát személyesen irányította. (Aprólékos részletességgel kidolgozott tervei a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének féltett kincsei.) Egyszerre három helyen láttak munkához: a Várhegy mindkét oldaláról és a Szent György térről, ahonnan 39,5 méter mély aknát „hajtottak le" az alagút felezőpontjára. Még az év végén találkoztak a tárók, majd megkezdődött a járatok kiszélesítése a végleges méretre. A nagyközönség türelmetlen várakozását és a „megtérülés" gyorsítását jelzi, hogy 1854. március 19-től „vasár- és ünnepnapokon a gyalogoknak megengedtetett, 2 pkr. (pengő-krajcár) vámfizetéssel, az alagúton átjárni." 1856. március 6-án végleg átadták a gyalogosforgalomnak, majd egy év múlva, 1857. április 30-án a közúti forgalom is megindulhatott. 1918-ig az „átkelésért” díjat kellett fizetni. Kezdetben az Alagutat éjszakára hatalmas szárnyú fakapukkal bezárták. A XIX. század végének nevezetes eseményei voltak az „alagútbálok", ilyenkor a szórakozni vágyó polgárok birtokukba vették a napközben egyre forgalmasabb építményt. Az erős vízbeszivárgás, amit már az Alagút építése során tapasztaltak, később komoly gondot okozott. Egy neves tudósokból és mérnökökből létrehozott bizottság 1908-ban részletes jelentésben foglalta össze javaslatait a vízbeszivárgás megszüntetésére. Megállapításaik szerint a budai márgában kihajtott alagút úgy harántolja ennek változó vastagságú és vízzáró, illetve vízvezető képességű rétegeit, hogy azok mentén jelentős észak-déli irányú vízszivárgás alakult ki. A víztelenítőmű kiviteli tervei csak 1914-ben készültek el, de hamarosan megkezdődött az építkezés is. Az Alagút hossztengelyével párhuzamosan három kisebb szelvényű tárót vágtak, kettőt a talpszint közelében, egyet — az északi oldalon — 15 méter magasan az alsó táró, tehát a boltozati szint felett. A két egymás felett haladó tárót 15 helyen függőleges aknákkal kötötték 38
